Hogy miért nem akarok találkozni, egy helyen lenni veled? Mert hozzád kapcsolódik legerősebben a megalázottság érzése. Te vagy az, aki miatt a legtöbbet hazudott nekem. Te vagy az, aki annyira fontos lett neki, hogy semmi más nem számított. Te vagy az, aki miatt a legtöbbször megalázott. És te vagy az, aki miatt mindenféle próbálkozás nélkül végleg lemondott a családjáról.

Nem gyűlöllek, hiszen nem is ismerlek. De tény, hogy nem is akarlak megismerni. Mert te testesíted meg az összes fájdalmat, amit okozott nekem, és ettől nem tudok elvonatkoztatni. Biztos jó ember lehetsz, mert a gyerekem kedvel. De én nem tudlak. És nem is akarlak. Azt meg főleg nem, hogy az életem része legyél. Túl fájdalmas.

Ahogy meghallom a neved, újra és újra átérzem azt a gyötrő fájdalmat, amit miattad kaptam. Az érzést, amikor tudtam, hogy hazudik. Az érzést, hogy nem érek annyit, hogy őszinte legyen. Az érzést, hogy bármit megtesz, csak veled lehessen. Az érzést, hogy sem én, sem a gyerekünk nem számít egy cseppet sem. Az érzést, hogy önként lemondott a gyereke utolsó közös karácsonyáról, mert fontosabb volt neki veled lenni. Az érzést, hogy eközben együtt jártunk közös házat nézni, és otthon folyton azt hallgattam, hogy engem képtelen elhagyni, ezért is nem költözik el. Az érzést, amikor szakítás után hülyének nézve dicsekedett veled, mintha nem tudná, hogy tudom, ez nem egy friss kapcsolat. És azt az érzést is, amikor mindenféle hazugságot kitalálva két hetente hétvégén rendre téged választott a gyereke helyett is.

Én vele képzeltem el az életemet. Hozzá akartam menni feleségül. Soha egy másodpercre nem fordult meg a fejemben, hogy hazudna, megcsalna, elhagyna. Aztán megjelentél te. És egyik hazugságot kaptam a másik után, a hülyének nézés és tiszteletlenség minden formáját, egyenes gerincet, őszinteséget viszont soha. Miattad/érted többször megalázott emberként, nőként, anyaként is.

Tisztában vagyok vele, én is kellettem ahhoz, hogy te megjelenhess az életében, hogy észrevegyen. Tudom, hogy ketten kellettünk ahhoz, hogy ez a kapcsolat tönkre menjen. Mégis te voltál az, aki miatt mindezeket megtette velem.

Biztos tökéletes lehetsz neki mindenben, ha -az én szememben- kifordulva önmagából ilyen tettekre volt érted hajlandó. Azt hittem, ennél többet érdemlek. Legalább tiszteletből. Éppen ezért megértened ugyan nem kell, de elfogadnod igen, hogy semmi keresnivalód nincs az életemben.

"Az apa a fatörzs, amibe a gyermek kapaszkodhat, az anya pedig a föld, ami táplálja. Nélkülük nem talál otthonra. Támasz nélkül még talán túl lehet élni, anélkül, hogy az ember úgy istenigazából megsérülne, de föld nélkül nincs élet."

Három éve ezen a napon döntöttél úgy, hogy elég volt. Hogy nem kérsz többet a szenvedésből, hogy nem akarsz többé te lenni az, akit ápolni kell, aki "gondot okoz", aki másokra szorul. Sosem akartál így élni, és mindent meg is tettél azért, hogy ez ne így legyen. Önálló voltál, határozott, egyedül is képes mindenre. Az én kősziklám. Ilyennek láttalak. Visszagondolva már tudom, te is ugyanolyan törékeny, sérülékeny voltál, mint bárki, de ezt sosem akartad velem láttatni. Jó példát akartál mutatni, hogy egyedül is mindenre képesek vagyunk, hogy erősek vagyunk, hogy megoldjuk a legnagyobb gondokat is. Vagy csak ez volt a megküzdési stratégiád. Ezt nem tudom.

De azt igen, hogy három éve ezen a napon azzal, hogy elmentél, egy olyan részemet vesztettem el, ami addig a megkérdőjelezhetetlen biztonságot adta. A külvilág természetesen engem is olyannak lát, mint én láttalak téged. Erősnek, kitartónak, mindenre képesnek, aki egyedül is megbirkózik a nehézségekkel. Éppen ezért nem is gondolta senki, hogy segítségre, támogatásra van szükségem. Pedig nagyon is lett volna. Egy ölelésre, egy vigasztaló szóra, hiszen mégiscsak az anyukámat vesztettem el. De nem igazán kaptam, hiszen úgy tűnt számukra, jól vagyok.

Most már megbékéltem ezzel, de egy nagyon fontos dologra megtanított: sosem szabad elrejteni az érzéseket, a szomorúságot, és nem kell mindennel egyedül megküzdeni, mert nem mindig lehet. Nagyon igyekszem ezt a gyerekemnek is megmutatni, megtanítani, de félek tőle, hogy a "mi vérünk". Ő sem szeret sebezhetőnek látszani, nem is nagyon szeret beszélni rossz dolgokról, de talán azzal, hogy időről időre biztosítom róla, hogy lehet, neki már eggyel könnyebb lesz, mint nekünk volt.

Egy biztos: ezt a sok szart, ami az elmúlt 3 évben ért, nem biztos, hogy elbírtam volna egyedül, ha nem olyannak nevelsz, amilyennek. Úgyhogy köszönöm.

Hiányzol anya!

Igazán sosem voltam boldog abban a kapcsolatban. Hazudtam magamnak, neki, és másoknak is. Annyira igyekeztem magam meggyőzni arról, hogy ez így rendben van, hogy ideig óráig még én is elhittem. Nem akartam szembenézni a lehetőséggel, hogy az én gyerekem is csonka családban nőjön fel. Ez egyáltalán nem volt tudatos. Erre mostanában jöttem rá. Annyira akartam, hogy működjön, hogy minden vörös zászlót elrejtettem még magam elől is.

Mindig mindenkinek azt mondtam, nem zavar, hogy sokat van távol. Mert nem akartam szembenézni vele, hogy de, igenis zavar. Mindig mindenkinek azt mondtam, hogy jó apa, közben meg azt éreztem, hogy megfulladok a feladatok súlya alatt, amiket legtöbbször egyedül kellett megoldanom. Mindig elnyomtam az érzést, hogy sokszor magányos vagyok mellette, mert úgy éreztem, tartozom neki azért, amiért anno úgy döntött, hogy velünk marad, mikor terhes lettem. És mindeközben napról napra veszítettem el önmagamat, azt a cserfes, vagány, vidám, hangosan nevető lányt, aki előtte voltam. Aki imádta az embereket, a társaságot, a szórakozást, de ugyanígy imádott egyedül lenni, elmélkedni, olvasni, ha épp arra volt szüksége. Aztán hirtelen a nyakamba szakadt a magány, az érzés, hogy nem érdeklem úgy igazán, hogy vannak nálam sokkal fontosabb dolgai is. És nem szóltam. Némán tűrtem, mert nem vettem ezeket észre. Lehúztam a rolót a szemem előtt és robot üzemmódra kapcsoltam. Teljesen önkéntelenül, tudattalanul. Fel sem tűnt, hogy ezt teszem.

Igazán sosem voltam boldog abban a kapcsolatban. Most már látom. De nagyon nehéz volt ezt bevallanom. Viszont most, hogy ezt beláttam, már nem bánom, hogy elment. Inkább legyek egyedül boldog (vagy csak törekedjek rá, ami egyes egyedül rajtam múlik), mint valaki mellett boldogtalan. Mert az nem élet. Legalábbis nem olyan, amilyet én szeretnék élni.

Ezt érzem. És ez az, ami annyira fáj. Hogy igazán sehova sem tartozom. Amíg anya élt, nem tudtam, hogy lehet ezt érezni. Amikor meghalt, kapaszkodtam a lacival közösen létrehozott családomba. Aztán ő is elment, és az utolsó ilyen kapaszkodó is megszűnt.

Az apukám általános iskolás koromban elhagyott. Szerettem és szeretem most is, hiszen az apám, de sosem éreztem, hogy igazán hozzátartoznék. Nem volt része a mindennapjaimnak, a problémáimnak, az örömeimnek. Mindig volt, de igazán sosem volt jelen.

A tesómmal sem volt soha szoros a kapcsolatunk. Fogalmam sincs, miért alakult így, és azt hiszem, ez már nem is nagyon tudna megváltozni, de ő sem az az ember, akire úgy gondolok, mint lehetséges támaszra.

És ezzel kifújtak a családi lehetőségeim. Ennyi a vérszerinti családom, és nem érzem, hogy hozzájuk tartoznék.

Persze jöhetnék még a gyerekemmel. De hozzá nem én tartozom, hanem ő tartozik hozzám, ami egy nagyon más érzés. Érte nekem kell felelősséget vállalnom, nem pedig fordítva. Hozzá nem mehetek, ha támogatásra van szükségem, hiszen nekem kell a támogatásnak lenni, a támasznak, az ő kapaszkodójának.

Elveszett a hátországom. Az a mindig megnyugtató, biztos hely, ahol tudtam, hogy sosem érhet baj, ahova bármi is történt hazamehettem és nem voltam egyedül. Mostanra egyedül lettem. Már nincs ilyen hely, ahova így hazamehetnék.

Az ember "valahová tartozási" szükséglete olyan, mint egy fa gyökérzetének a talaj: be kell kötődni ahhoz valahová, hogy a viharoknak ellen tudjunk állni. /Bagdy Emőke/

El sem hiszem, de már volt olyan nap, amikor azt éreztem, mégis csak én jöttem ki jobban ebből a szakításból. Hogy én vagyok jobb helyzetben, hogy én vagyok az erősebb, és lassan, de biztosan a lelkileg stabilabb is. Sőt, ma először komolyan jó érzés volt beismerni, hogy évek óta nem voltam boldog, és csak azért szerettem őt, mert szeretni akartam. Miközben a lelkem mélyén folyamatosan éreztem, hogy ennek nem így kéne mennie, mert egy boldog párkapcsolat, egy boldog család nem ilyen. Nem így működik.

Lehet, hogy most egyedül vagyok, és sokszor nincs kihez szólnom, nincs kinek elmesélnem azonnal, mi történt velem, de abban egészen biztos vagyok, hogy ez el fog múlni. Na, nem azért, mert úgyis találok magamnak valakit, hanem azért, mert egy idő után ez már nem tölt majd el rossz érzéssel. Tudom, hogy -remélem- hamarosan ismét az a lány leszek, akit nem zavar, ha egyedül van, aki úgy tudja majd eltölteni a -gyerek nélküli- szabadidejét, hogy valóban élvezi is azt. Mert én mindig ilyen voltam. Tudtam, és szerettem is egyedül lenni, csak magammal foglalkozni, feltöltődni. És ez menni fog majd megint. Mert képes vagyok rá.

Az, hogy lementem a legaljára, belenyúltam az amúgy is fájdalmas sebbe, és szembe néztem önmagammal, sőt még el is kezdtem rajta dolgozni, a legjobb döntés volt. Mert talán csonka családban nő fel a gyermekem, de legalább egy önazonos anya mellett, nem pedig egy mások miatt saját magát háttérbe szorító ember mellett.

Örülök, hogy anyának ezt már nem kellett végignéznie, legalábbis nem az első sorból. De tudom, hogy itt van velem, és ahogy egész életében, úgy most is segít. Csak most máshogy.

"Azon gondolkodtam, hogy az az elv, miszerint a dolgokat meg kell javítani, nem pedig kidobni és újat venni, nem minden esetben azt jelenti, hogy a fennálló kapcsolathoz kell ragaszkodni az eredeti formájában, hanem jelentheti azt is, hogy önmagunkat javítjuk meg, és a kapcsolatot más síkra emeljük."
/Bucsi Mariann/

Még évekkel ezelőtt volt egy bejegyzésem, melyben ezeket a kérdéseket tettem fel:

Hányszor kell még bebizonyítani magunknak, hogy igenis jók a megérzéseink és azok egyértelműen értünk vannak és nem ellenünk? miért kell megvárni, hogy megint minden összeomoljon? És amúgy is: mennyi összeomlást tudunk elviselni? hányszor tudunk újra felállni? hol az a pont, mikor azt mondjuk most már elég, nem bírunk többet?

Ha a mostani helyzetemet nézem, rá kell jönnöm, hogy hiába gondoljuk, hogy elég, már nem bírunk többet, mindig van lejjebb...

Elvesztettem az anyukámat. Elvesztettem azt az embert, akit életem szerelmének hittem, akinek gyereket szültem, és akiről azt gondoltam, vele fogok megöregedni. De kiderült róla, hogy egy önző szemét, aki még gyáva is. Porig alázott emberségemben, nőségemben, de lassan azt érzem, anyaságomban is. Ennek ellenére -teljesen érthetetlen okokból- megszakad a szívem, hogy egyedül maradtam a gyerekkel.

Régen mindig azt mondtam, hogy sosem tudnék öngyilkos lenni, mert annál sokkal jobban szeretem magam. Háát, legyünk őszinték, van az a fájdalom, amikor az ember lányának fejében megfordul a gondolat, hogy mennyivel könnyebb lenne kiszállni, és hátra hagyni ezt a sok szenvedést. Aztán persze rájövök, hogy nem akarom a gyereket kitenni még több traumának, ráadásul azt sem szeretném, ha az apjának és az újdonsült nőjének kellene felnevelnie.

Szóval az ember lánya marad, kénytelen kelletlen elvisel egy újabb összeomlást, kurvasokat panaszkodik, néha nagyon sír, és minden percben igyekszik megerőszakolni magát, hogy ne a másikra gondoljon, aki ezt a rengeteg fájdalmat okozta neki.

Fogalmam sincs, mikor és hogy jutok ezen túl, mert egyszerűen nem látom a kiutat a fájdalomtól. Igen, sajnálom magam, mert elhagytak. Sajnálom magam, mert kurvára egyedül vagyok és magányosnak is érzem magam minden egyes nap. Sajnálom magam, mert bíztam valakiben, aki elárult. Sajnálom magam, mert már nincs itt az anyukám, hogy segítséget kérjek. Sajnálom magam, mert elvesztettem az önbizalmam. Sajnálom magam, mert attól félek, soha senki nem fog már engem nőként szeretni. De leginkább azért sajnálom magam, mert olyan törést kellett elszenvednem, aminek következménye kihatással van a gyerekre is. És ezt egyikünk sem érdemelte meg. Nagyon nem.

Annyi mindent szeretnék mondani. De most mégis megálltak az ujjaim a billentyűzeten, mert azt sem tudom, hol kezdeném.

Talán ott, hogy mennyire magányos vagyok. És mennyire szomorú. Pedig történnek ám jó dolgok is az életemben, mióta ő elment. Már nem veszekszünk a gyerekkel a házi miatt, mert már nem hozza haza. Már nem váltott műszakban dolgozom, így jut idő munka után a nyugodt játékra, szórakozásra. És a fizetésemet is megemelték. Valahogy mégsem tudok ezeknek teljes szívvel örülni. Talán, ha itt lennél, és el tudnám mesélni, és te is örülnél, akkor jobban érezném a súlyát a jó dolgoknak. De már nincs kinek elmesélnem. A gyerek még nem érti, a barátok meg örülnek ugyan, de az nem ugyanaz.

Sokszor eszembe jut az is, hogy ki kéne menni a temetőbe, de mégis úgy alakul, hogy csak ritkán jutok el oda. Mondjuk nem is ezen múlik, hányszor jutsz eszembe. Rengeteget gondolok rád, naponta többször is. Soha nem voltam az a csak temetőben emlékezős fajta ezt te is tudod, úgyhogy bízom benne, nem is hánynád a szememre. De valahol mégis bánt a dolog.

Szeretnék elmenekülni hozzád. Régen mindig azt csináltam, ha nem voltam jól. Átmentem, leheveredtem a kanapéra, és beszélgettünk. Nagyon hiányzik, hogy beszélgessünk. Emlékszem, mennyire sírtam, amikor ültem a kisszéken és elmondtam, terhes vagyok. Akkor azt hittem, annál nagyobb trauma nem érhet. De mivel mellettem voltál, tudtam, hogy megoldjuk. Ezt is. Ahogy már sok mindent megoldottunk az életben. De most nem vagy itt. Ezt a traumát hogy fogom megoldani? Ezt a kettőt! Egyedül? Hogyan?

Nap mint nap azt érzem, hogy védőháló nélkül maradtam. Akkor, 2019. augusztus 27-én kihúzták alólam. Azóta meg már a talajt is. Csak lógok a semmiben, és rohadtul bízom benne, hogy van annyira erős a két karom, hogy nem zuhanok le. Még akkor sem, ha van a hátamon egy plusz súly, egy kis hátizsák, akit úgy hívnak: Lia. Miatta kell még jobban kapaszkodnom. De be kell vallanom, néha rohadtul fárad a kezem. Bárcsak itt lennél, és segítenél kapaszkodni...

Miért nem tudok igazán haragudni? Miért nem vagyok elég mérges? Hová lett az önbecsülésem, amit sárba tiport a megcsalással, a hazugságokkal, a megalázással, a pofámba röhögéssel?

Hogy nem tudom elküldeni a picsába (vagy másik csúnya helyre) azért, amit velem tett? Nem, nem azzal van gond, hogy elhagyott, mert már nem szeret. Azzal van gond, ahogy ezt csinálta. Hogy hónapokon keresztül a szemembe hazudott, hogy lehülyézett, ha megkérdeztem, nőzik-e, hogy én voltam a hibás, amiért megcsalt, és hogy egy gerinctelen szaralakként nem volt képes elém állni azzal még az elején, hogy ne haragudj, ez nem megy, inkább elköltözöm. Hónapokig hitegetett, közben meg napról napra törte össze a lelkem, az önbecsülésem, a büszkeségem, azokat a dolgokat, amiket korábban a legjobban szerettem magamban. A földdel tette egyenlővé ezeket a gyávaságának köszönhetően...

És most itt állok, és még mindig igyekszem jófej lenni a gyerekünk érdekében. Mert ő ezekről természetesen mit sem tud. Az ő fejében ez az egész úgy zajlott, hogy egyik nap még együtt ünnepeltünk otthon, másnap apa elköltözött.

Csak menetközben meg az anyját lelkileg tönkretette.

De hol a haragom? Hol a csalódottságom, a megbántottságom, a büszkeségem, amivel felvértezve ott kéne állnom és azt mondani: "elég. Úgy döntöttél, hogy elmész, akkor viselkedj is úgy." Nem pedig tartani a kapcsolatot, és akkor is beszélni vele, amikor egyébként semmi különösebb indok nincs rá.

Azt hiszem, éppen ideje meghozni a saját döntésemet saját magamért, és kiiktatni a mindennapjaimból. Mert ő ugyanezt nem fogja megtenni, hiszen gyáva hozzá. Ehhez is. Vagy egyszerűen csak kényelmes neki, hogy az új élete (külön lakás, új barátnő, szabadság) mellett a családi életből megtartja a jó részt... de legyünk őszinték: ez nem így működik.

"Az én családom olyan, mint egy puzzle. Csak hiányzik néhány darabja."

Ezzel a hasonlattal szokott élni a kislányom, amikor a családjáról beszél. Majd hozzáteszi:

"Nem szeretném, ha még több darabja elveszne..."

Látom, és érzem, mekkora fájdalom neki anyukám halála és az apukája elköltözése, mégis a lehető legügyesebben kezeli. Néha szeretnék én is olyan ügyes lenni, mint ő. Mert jól csinálja. Nem rágódik ezen folyton - legalábbis nem mondja, ha azonban rátör a szomorúság, akkor szól, és beszélgetünk róla. Egyszerűen csak alkalmazkodik a helyzethez.

Elképzelésem sincs, hosszútávon milyen hatással lesz rá ez az egész, és valójában hogy dolgozza föl ezeket a rövid idő alatt őt ért hatalmas veszteségeket, de egy biztos: én itt leszek neki, mint biztos pont, amíg világ a világ. És csak reménykedek, hogy ez elég lesz a zavartalan fejlődéséhez.

Eljött a nap, amikor belátta, nem megy és nincs értelme erőltetni. A szerelem elmúlt. Ennyi volt. Elköltözik. A lakás megvan, a kulcsok a zsebében, már csak a mindennapi apróságokat kell megvennie oda. Én pedig végleg eltörtem. Mert bár az eszem tudja, hogy erre mindkettőnknek szüksége van, a szívem nem hajlandó felvenni a fonalat. Nem tudja. Képtelen elfogadni, hogy ez történik.

Ő meg ha hosszútávon nem is biztos, hogy jól, de rövid távon mindenképpen nekem megfelelően kezeli a helyzetet. Szeretget, ölelget, vigasztal, miközben krokodilkönnyeket hullatok. Napok óta. Biztosít róla, hogy fontos vagyok neki, hogy az élete része leszek örökre, hogy szeret (még ha nem is úgy, ahogy én szeretném), és hogy bármikor számíthatok rá. De most akkor is elmegy. Mert el kell mennie. Én pedig összetörve, szétesve, teljes kétségbeeséssel megkezdem majd az új évet. Mert az élet megy tovább, még akkor is, ha ez csak ennyi volt...

9 nappal ezelőtt feltette a nagy kérdést. Na, nem AZT a kérdést, hanem azt, ami a folytatása lehet a kapcsolatunknak. Hogy: mi lesz, ha megpróbáljuk? Annyira meglepett, hogy hirtelen nem is tudtam, mire gondol. Aztán amikor rájöttem, akkor meg azt nem tudtam, mit kéne mondanom. Őszintén nem tudtam, mi lesz, ha megpróbáljuk. De egyértelmű volt, hogy meg akartam tudni és próbálni.

Néhány nappal korábban épp azt ecseteltem neki, hogy lehet, nem tudom megvárni. Hogy nem biztos, hogy kitart a szerelmem, ha semmi nem táplálja. Ha nem adhatok és nem is kapok szeretetet, akkor egyszerűn csak tovaszáll. És ettől rettenetesen megijedtem. Hogy ő is megijedt-e, azt nem tudom, hogy ennek köze van-e a próbálkozáshoz, azt sem. De valahol mélyen bízom benne, hogy ez is hozzájárult a folytatáshoz. Merthogy úgy döntöttünk, megpróbáljuk újra együtt. 

Amit pedig meg tudok tenni a működő, legfőképpen jól működő kapcsolatért, az a fejlődés. Például megengedem magamnak, hogy mások segítsenek. Vagy azonnal kimondom, ami bánt, és nem tartogatom magamban. És figyelembe veszem az ő igényeit is, nem csak a sajátomra figyelek. Mert bár rossz érzés, ha egy hosszabb távollét után külön programra vágyik, rá kellett jönnöm, hogy az nem "ellenem/ellenünk" szól, egyszerűen csak szüksége van a munka utáni kikapcsolódásra. Azt pedig igazságtalan felróni neki...

Szóval több dologban is felnyitotta a szemem ez az elmúlt néhány hónap, aminek nagyon örülök. Csak sajnálom, hogy ez volt az útja, mert nagyon fájt. De ahogy korábban is írtam: az ember akkora pofont kap az élettől, amekkorára szüksége van ahhoz, hogy kinyíljon a szeme. Remélem, ez elég nagy volt. Mert ennél nagyobbat nem biztos, hogy kibírnék.

"A megszokás elengedi... a hiány visszasírja a kapcsolatot."
Léria Dipán

Igen, eljött AZ a nap. Összepakolta a cuccai egy részét, beült a kocsiba és elment. Itt hagyott. Egyedül. A szomorúságommal, a kétségbeesésemmel, a magányommal. A hirtelen rám törő zokogó-rohamokkal, az érzéssel, hogy már senki sem szeret.

Van még úgy másfél napom sajnálni magam és sírni, utána hazajön a gyerek. Addigra rendbe kell jönnöm. Hiszen apa csak dolgozni ment.

„A párkapcsolat segíti személyes fejlődésünket, segít jobb emberré válni, magunkat is jobban megismerni.“ /Jorge Bucay/

7 év, pandémia, anya halála - ezek mind mind hozzájárultak ahhoz, hogy ott tartsunk most, ahol. Nem tudok beszélni a szomorúságomról, a tragédiáimról, és ezt csak megfejelte a hónapokig tartó bezártság. Hogy a szerencsétlennek tartott 7 évről ne is beszéljünk…

Azt mondják, az ember akkora pofont kap az élettől, amekkora ahhoz kell, hogy kinyíljon a szeme. Na, hát az én pofonom elképesztően nagyra sikerült. Nem volt elég a beteg anyukámat egyedül ápolni, majd pár hónap alatt a halálig kísérni, képes voltam az életem szerelmének hitt férfit úgy elhanyagolni, hogy kiszeressen belőlem, és a szakítás kapujába „lökjem“.

Egész életemben azt gondoltam, óriási „találmány“ a pszichológus, és mindenkinek kötelezővé kéne tenni. Ennek ellenére mégsem voltam képes segítséget kérni az anyukám betegségének, majd halálának kezelésében. Egyrészt azt gondoltam (ahogy mindig), hogy majd megoldom egyedül, másrészt mindig más volt a fontosabb, más, akit/amit magam elég helyeztem. Ezt most már nagyon bánom. Azóta persze elmentem, és járok is hetente tisztességgel, de félek, hogy már csak azokon a problémákon tudunk segíteni, amik egyedül engem érintenek, és nem a kapcsolatunkat.

Borzasztóan félek, soha nem gondoltam, hogy valaha ennyire fogok szeretni valakit, és ennyire félni attól, mi lesz velem, ha elhagy. De ha már csak annyit elértem ezzel a nagy pofonnal, hogy az önismeret útjára lépjek, és rendezzem magamban/magammal a rendeznivalót, akkor már nem volt hiába. A kapcsolatunkért pedig megpróbálok a már jobb ember énemmel küzdeni. Hátha még nincs késő.

Amikor megtudtam, hogy van, nem örültem Neki. Mikor kiderült, hogy marad is, teljesen kiborultam. Sokáig gyűlöltem az egész helyzetet, magamat legfőképp. De aztán megérkezett és megváltozott minden. Minden nap, minden pillanatban képes vagyok csodálni. Gyönyörű, tökéletes és el nem tudom képzelni, hogy mit éreznék, ha 16 héttel ezelőtt örökbe adom. Szerencse, hogy az az apukája, aki és olyan a családom, amilyen.

Köszönöm, Istenem! És örülök, hogy itt vagy, kislányom és most is itt alszol mellettem. Szeretlek!

"A társas magány érzelmileg ugyanolyan stressz, mint a valódi egyedüllét. Bár a ténylegesen egyedül élők azt szokták gondolni, hogy azért jobb azoknak, akiknek egy közös lakáshoz van kulcsuk. Ez sokszor nem így van."
Tari Annamária

Nem igazán tudom eldönteni, hogy ez a terhesség egyik mellékhatása-e vagy sem. Az viszont biztos, hogy borzasztó egy érzés.

Mivel vallom, hogy mindennek oka van, ezért teljesen biztos vagyok abban is, hogy most ezt érdemlem. Több okból is. Egyrészt mert elhanyagoltam a barátaimat - függetlenül attól, hogy nem bántam meg amit és ahogyan tettem. Csak hát ez a következménye... Másrészt pedig, mert nem hagytam választást Neki. Ami valahol igaz is, meg nem is.

A lényeg ugyanaz: egyedül érzem magam.

Egy lakásban élünk, mégis magányos tudok lenni. Irigylem, hogy órákon át tud a barátaival beszélgetni, közben pedig fáj, mert nem velem foglalkozik. Érthető, hiszen napközben dolgozik, csak ilyenkor van rájuk ideje. Viszont én napközben is egyedül vagyok itthon, és hiába van este ő is itt, az érzés ugyanaz - szóvá tenni azonban mégsincs pofám. Abban bízok, hogy ha megszületik a baby, akkor annyira lefoglal majd, hogy nem lesz időm sajnálni magam és magányoskodni.

"Körülbelül egy évvel korábban olvastam Malcolm Gladwell Ösztönösen című könyvét. Nem akarom leegyszerűsíteni a gondolatmenetét, de a lényege az, hogy jobban kellene bíznunk az ösztöneinkben - az agyunk állati része ösztönösen elugrik egy teherautó elől, még mielőtt lenne időnk gondolkodni. Szerinte azok a hirtelen döntések, amelyeket látszólag kevés információ birtokában hozunk meg, és amelyeket megérzéseknek szoktunk hívni, általában helyesnek bizonyulnak." /Harlan Coben/

...de akkor miért nem hallgatunk rájuk? Ha ott motoszkál valami kis aprócska kétely, rossz érzés, bármi, akkor miért bólintunk rá mégis az "ajánlatra"? Annyira jó utána a fejünket a falba verni, miközben azt mondogatjuk, hogy: ugye? ugye? tudtam, hogy ez lesz. Hányszor kell még bebizonyítani magunknak, hogy igenis jók a megérzéseink és azok egyértelműen értünk vannak és nem ellenünk? miért kell megvárni, hogy megint minden összeomoljon?

És amúgy is: mennyi összeomlást tudunk elviselni? hányszor tudunk újra felállni? hol az a pont, mikor azt mondjuk most már elég, nem bírunk többet?

Annyira furcsa. Itt vagyok lassan (vagy talán nem is olyan lassan) 30 évesen, és most érzem először, hogy már nem azok a dolgok érdekelnek, mint régen. Mint pár évvel ezelőtt.

Már nem azért akarok dolgozni -csak és kizárólag-, hogy azt csináljam, amit szeretek, hanem azért, hogy meg tudjak belőle élni.
Már nem arra figyelek, hogy bulizásra legyen pénzem, hanem arra, hogy itthon meglegyen mindenem.
Már nem azért mozgok, mert néha eszembe jut, hanem azért, hogy rendszert vigyek az életembe és karban tartsam magam.

Ha eszembe jut valaki - akivel mondjuk régen beszéltem, szemrebbenés nélkül megkeresem.
Ha engem keres meg valaki, igyekszem rá időt szakítani.
Akkor is felhívom a szüleimet, ha nem történt semmi érdekes, csak hogy megkérdezzem, hogy vannak.

Azt hiszem, egy kicsit megkomolyodtam. Vagy felnőttebb lettem. Ettől függetlenül még mindig nem érzem magam harmincévesnek.

Mert hát nem is vagyok még annyi... :)

"Nem tökéletes. Te sem vagy az, és együtt sem lesztek soha azok. De ha meg tud nevettetni legalább egyszer, tartsd az életedben és add a lehető legtöbbet, ami tőled telik. Nem fog verseket írni. Nem fog rád gondolni minden pillanatban. De egy olyan részét adja neked, amit meg tudnál törni. De ne bántsd, ne változtasd meg, és ne várj el többet attól, mint amit adni tud. Ne analizáld. Mosolyogj, ha boldoggá tesz, ordíts, ha felidegesít és hiányozzon, amikor nincs melletted.
A szerelem kemény, főleg ha birtokolni akarod.
Tökéletes pasik nem léteznek, de egy mindig lesz, aki számodra tökéletes."
(Bob Marley)

A munkámat szeretem. Nem (feltétlenül) a munkahelyemet.
Tehát a munkámat szerethetem másik munkahelyen is.

Könnyen belém lehet szeretni. Könnyen és nagyon. Az én hibám.
(ahogy a Te egyik nagy hibád is ez...)

Sokszor, sokféle gondolatom volt már a barátságról. De az alap sosem változik. Csak az évek múlásával egyszerűen kitisztul a kép.

Kell egy doboz. Kellene. Mindenkinek. Egy burok. Egy olyan hely, ahova elmenekülhetsz. Ahol tárt karokkal várnak, ahol megvigasztalnak, ahol veled együtt örülnek, ahol segítenek, ahol önmagad lehetsz.

Nekem van ilyen dobozom. Minden fala egy-egy ember. És ezek az emberek a barátaim. Azok, akik tényleg mindig itt vannak nekem. Ha segítség kell, segítenek. Ha szomorú vagyok, felvidítanak. Ha jó kedvem van, velem örülnek. Ha dühös vagyok, lenyugtatnak. Ha eltűnök, felhívnak. Ha ők tűnnek el, én hívom őket. Ha nem történik semmi, azt is megbeszéljük. És nem ítélkeznek. Nincsenek rosszalló pillantások, odavetett félmondatok. Nem azért vagyunk barátok, hogy elmondjuk a másiknak mit rontott el. Hanem azért, mert ott vagyunk és segítünk egymásnak, ha szükséges. Vagy egyszerűen csak várfalként állunk mögötte.
És ami számomra nagyon fontos: mindez távolságtól függetlenül működik.

Köszönöm, hogy van dobozom.

"Az eltökéltség nem azt jelenti, hogy valami után vágyódunk - ez egy mélyen magadban meghozott döntés, hogy bármi áron megteszel valamit." /Andrew Matthews/

Hízni akarok. Meg izmosodni. Úgyhogy eldöntöttem, mostantól nem csak hébe-hóba "gyúrok", hanem rendszeressé teszem. És az evést is. Nem mintha most nem ennék eleget... De innentől nem úgy, és nem azt, amit eddig. Vagy nem CSAK azt.

Ja, és alkoholt sem nagyon iszom ezután. (pedig állítólag hízlal...) Vizet viszont legalább napi 2 litert.

És lehet, hogy megint szőke leszek. De -a többivel ellentétben- ezt még nem döntöttem el...

Néha, mikor hazafele sétálok, úgy érzem magam, mint Alice. Csodaországban. Mintha csak egy álom lenne az az élet, amit épp most élek. Mintha csak átmeneti dolog lenne. Kicsit olyan, mintha nem is a saját életemet élném.
És a legfurább, hogy közben nem tudom eldönteni, ez jó vagy rossz érzéssel tölt el...

Igazán jó képet az tud rólam csinálni, akinek fontos vagyok.
És ez fordítva is így van.

Szerintem sosem fogom elhinni. Úgy tényleg, igazán elhinni. Sosem fogom azt gondolni magamról, hogy jó "fotós" vagyok. Látjátok, most is idézőjelbe tettem. Mert még csak fotósnak sem tartom magam, nemhogy jó fotósnak. Van egy gépem, szeretem nyomkodni és ennyi.

Hiába mondják, egyszerűen nem tudom elfogadni. Zavarba jövök, elpirulok, hebegek-habogok. Egyszerűen csak szeretem csinálni. Mosolyt csal az arcomra, mikor másoknak tetszik. És elégedetté tesz. Aztán meglátok egy tényleg jó fotót és elbizonytalanodom. Azonnal. Hosszú időre. Hosszabbra, mint amennyi ideig az elégedettségem tart.

És talán az a legnagyobb baj, hogy egyik-másik hozzáértőről is azt feltételezem, hogy csak azért mondja, hogy "kurva jó képeket csinálsz!!", mert jóban vagyunk. Pedig a józan eszemmel tudom, hogy egyébként kegyetlenül őszinték mindennel kapcsolatban. És most meg olyan nevek segítségét akarják kérni a kiállításom megrendezéséhez, hogycsakna. Akik támogatását a képeim talán nem is érdemlik meg. Nem tudom...

Csak azt érzem, hogy kevés vagyok ehhez. Hogy nem nekem, hanem nálam jobb fotósoknak kellene ilyen kiállítást csinálni. És rendre irigykednem rájuk, ha megcsinálják.

Vagy csak leszarni az egész mizériát, és térdelni/guggolni/háton feküdni/hasalni a színpadon vagy környékén és kattogtatni a gépem... tényleg nem tudom.