Float like a butterfly, sting like a bee...

“Az élet és a szeretet csupán egyetlen időt ismer: a jelent.
Az egyetlen érzékelhető idő a pillanat, amelyben élünk, amikor szeretünk.
Amikor együtt tudunk élni jó és rossz tulajdonságainkkal, akkor élünk együtt saját énünkkel.
Mindenkinek van egy árnyékénje. Hatalmadban áll a választás fény és árnyék között. Az árnyék nem azért lakozik benned, hogy elsötétítse a fényességet, hanem, hogy felhívja figyelmedet tökéletlenségeidre. Az erénynek csak egy fajtája van - az erény; a gonoszságnak ellenben számtalan.
Szeretnünk kell mások tévedéseit, hiszen a saját tévedéseinkbe egyenesen szerelmesek vagyunk.
Senki sem tökéletes, tudd ezt magadról is. Ha saját vétkeidet csupán apró botlásnak tartod, fogadd megértéssel mások hibáit.”

Már teljesen kivagyok attól, hogy tombol a karácsonyi őrület. Idén valahogy még nem jutottam el oda, hogy örüljek neki. Talán nem is fogok...

Mindenhol karácsonyi örökzöldek csendülnek fel. Rádióban, tévében, utcán, boltokban, interneten. De csak egy van, amit igazán szeretek...

“Hű barát az idő: felnyitja a szemeket, meghozza a tisztánlátást; tetté érleli a szándékot, alkotássá emeli a gondolatot; lecsöndesíti a szenvedélyeket, elhamvasztja az indulatokat: a vadat megszelídíti, a mimózát fölbátorítja; szétzúzza a lélek kőképződményeit, lekapargatja a szív mészkőlerakásait - aki látni s hallani tud, megérti üzenetét. Ezt úgy nevezem: változás, a mindenkit fölemelő, előrelendítő erő.”

Igen, megtettem. Egyáltalán nem volt jó, nem vártam, igazából nem is akartam ezt az egészet. De meg kellett tennem. Fájt, nagyon. Sőt, azóta is fáj. Nem is kicsit. De most, hogy túl vagyok rajta tudom, nem volt más választásom. Idővel ez is jobb lesz. Nem fáj majd ennyire és később örülni fogok, hogy megtettem. Most még nem annyira. De idővel begyógyulnak a sebek. Bárki is okozta őket...

"Azon a napon, amikor az ember beengedi szívébe az igaz szeretetet, mindaz, ami jól el volt rendezve, összekuszálódik, és megrendül minden, amit helyesnek és igaznak tartottunk. A világ tehát akkor válik valódivá, amikor az ember megtanul szeretni - egészen addig csak hisszük, hogy tudjuk, mi a szerelem, de nincs bátorságunk szembenézi igazi valójával. A szerelem vad erő. Ha meg akarjuk zabolázni, elpusztít. Ha börtönbe akarjuk zárni, a rabszolgájává tesz. Ha meg akarjuk érteni, cserbenhagy és összezavar."

"Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ember fenntartás nélkül engedje szeretni magát. Bátorság, csaknem hősiesség. A legtöbb ember nem tud szeretetet adni és kapni, mert gyáva és hiú, fél a bukástól. Szégyelli, hogy odaadja, s még sokkal inkább szégyelli, hogy kiadja magát a másiknak, elárulja titkát. Azt a szomorú, emberi titkot, hogy szüksége van gyengédségre, nem tud meglenni nélküle."

“Elfogadni tudni a boldog napokat,
de az örömteleneket is.
Sem kicsordulni, sem elsivárulni.
Sem elcsorbulni, de túl sokat sem érni.
Sem szónokolni, sem elnémulni.
Nem megtenni gyorsan, de nem is késlekedni.
Nem hivalkodni, és nem tetszelegni -
sem az éles kést, sem a díszes cserepet nem kíméli az idő.
Az előbbi elcsorbul, az utóbbi színét veszti.
Utat választani, de nem a sikerét, hanem a boldogságét.
Az úton járni, majd végigmenni,
a nagyságot az erénnyel, és nem a szerencsével mérni.
Egyszerűen boldognak lenni - dísz, ragyogás, külcsín nélkül.”

"Sajnálom, hogy ennyire szeretlek,
És sajnálom, hogy te nem,
Sajnálom, de nem szégyellem,
Hogy tetszettél nekem.

Sajnálom, hogy amikor kérdezted,
Én rögtön azt mondtam: igen!
Sajnálom, hogy amikor jó volt,
Én őszintén élveztem.

Sajnálom az orrom, a hajam,
Hogy nem hosszabb vagy rövidebb.
Sajnálom, hogy én csak én vagyok,
Majdnem az, de csak majdnem.

Én kölcsönadtam játszani,
Te meg elhagytad a szívem,
Sajnálom, de egy kis időre,
Most jobb, ha elteszem…

Sajnálom, hogy ennyire szeretlek,
És sajnálom, hogy te nem… sajnálom…
De leginkább csak neked kéne sajnálnod,
Hogy mindebből nem érezhetsz semmit sem!"

"Régebben mindig úgy gondoltam, hogy bizonyos dolgokat, embereket csak a halál vehet el tőlem örökre. Pedig sokkal kevésbé drámai módon is elveszíthetünk valakit, ha eljön egy pont, és megszakad valami. És onnantól fogva nem beszélünk vele, nem az ő mosolyával ébredünk minden reggel, nem érinthetjük meg szabadon minden porcikáját, és nem legeltethetjük rajta a szemünket. Soha többé. Ez a fajta elválás is ugyanolyan végleges tud lenni, mint a halál. És ugyanúgy fáj."

"Ha vége szakad valaminek, akár rossz volt az, akár jó, mindenképpen űr marad a helyén. Ha rossz volt, az űr magától is megtelik. Ha jó, akkor csak úgy lehet megszüntetni, ha a helyébe az ember valami jobbat talál."

"Összetartozik-e két ember?
Ezt az összetartozást nem az dönti el, hogy miféle veszedelmes drámákat élnek át, nem is a templomi örök hűség Isten előtt - hanem az, hogy minden viszály ellenére a fejlettebb, érzékenyebb lélek felemeli-e boldogtalan, elvadult társát, avagy az húzza le őt a saját poklának színvonalára.

Ha az utóbbi: azonnal válni kell.
Ha az előbbi: maradni, s vállalni minden keserves áldozatot.
Minden út "erkölcsös", amelyik fölfelé vezet.
S "erkölcstelen", ha a mélységbe visz."

"De a történetek nem érnek véget. Amíg csak élünk, folytatódnak. Az ember egyszerűen kénytelen folytatni a dolgait. Lapoznia kell, új fejezetet nyitni, megtudni, mi minden vár rá legközelebb, és őszintén remélni, hogy bármi is jön, nem lesz túl durva. Még ha odabent, a lelke mélyén tudja is, hogy nagy valószínűséggel az lesz."

"Ne higgy a meséknek! Minden sztori, amely úgy végződik, hogy "boldogan éltek, amíg meg nem haltak", ökörség. Vidám befejezés nem létezik. Sőt. Befejezés sincs. Az élet megy tovább, két kanyarral arrébb már mindig történik valami új. Legyőzhetsz hatalmas akadályokat, dacolhatsz ezer veszéllyel, farkasszemet nézhetsz a gonosszal, a végén dicsekedhetsz is vele - de az még nem befejezés. Az élet mindig odébb taszigál, megtáncoltat, meggyötör és megtör, új erőpróbát vagy tragédiát lök eléd, nem ereszt addig, amíg csak el nem éred az egyetlen valódi befejezést - a halálodat. Amíg szufla van benned, a történet pereg tovább."

"A szeretet türelmes, minden más türelmetlen. És amint egyszer megérted, hogy türelmesnek lenni annyi, mint szeretni, és türelmesnek lenni annyi, mint imádságban lenni, akkor mindent megértettél. Meg kell tanulnod várni."

De van úgy, hogy eljön az idő, mikor már annyit vártunk, hogy nem lehet tovább várni. Mert nem tudunk. Mert belehalnánk. Akkor kell továbblépni. Még akkor is, ha belehalunk...

"Még mindig örülsz és lelkendezel, mert egy pillanatra kisütött életed fölött a nap, meleg áram járja át idegeidet, mosolyok szállanak feléd, emberi szavak vigasztalnak?... Még mindig nem tudod, hogy holnapra mindez törmelék lesz és kacat, mert az élet pontos mozdulatokkal vissza is veszi mindazt, amit ad, összetöri, amit felépít, eltapossa, amit odalök ajándéknak?"

"Ha meg akarod ismerni az embert, ne azt nézd, mit mond, mit szeretne, mi után sóvárog - hanem mi az a konkrét lépés, amit megtesz, mert ez mindig az az irány, ahol boldogságát sejti. Ez adja lelki dinamikájának legnagyobb erejét. Hinni, mondani, remélni sok mindent lehet, de amikor válaszút elé kerül, és döntenie kell, kivétel nélkül mindenki abba az irányba indul el, ahol a legnagyobb boldogságát véli!"

“Ha eluralkodik rajtunk a félelem, a kétségbeesés, a megszokás, az állandóság, a reménytelenség és a tragikum, hálát adhatunk Istennek a bajor cukormázas kekszért. És szerencsére, ha éppen nincs keksz, akkor is megnyugvásra lelünk egy ismerős kéz érintésében, vagy egy kedves gesztusban, egy apró biztatásban, vagy egy szerető ölelésben, vagy mások vigasztalásában...”

“Mi az hogy adni? Egyszerűnek látszik a felelet erre a kérdésre, pedig valójában tele van kétértelműséggel és bonyolultsággal. A legelterjedtebb félreértés szerint, aki ad, az “felad” valamit, megfosztja magát valamitől, áldozatot hoz. Az olyan ember, akinek jelleme megrekedt a befogadó, kihasználó, felhalmozó beállítottság szintjén, az csakugyan ezt érzi, amikor ad...”

“Időnként meghal bennünk valaki, és valaki más megszületik. Ami elmúlt, annak múlttá kell válnia, s ha nem akar, akkor tudatos munkával azzá kell tenni. Maga az idő nem teszi azzá - segíteni kell neki.”

“Ami könnyen elérhető, az a felszínen csillog. Ami érték, olykor fénytelen, és a mélyre kell ásni érte! Amiben a sokaság élvezetét leli, sivár és illanó gyönyörűséget kínál. Amiről én beszélek, az a felszínről nem látható, és bensődben derül.”

“Az életben az a legnagyobb boldogság, ha meggyőződhetünk róla, hogy önmagunkért szeretnek, vagy pontosabban szeretnek bennünket annak ellenére, hogy önmagunk vagyunk.”

“Aggodalom az, ami megosztja és összetöri a lelket, visszatart bennünket jelenbeli feladataink elvégzésétől olyan jövőbeli félelmek miatt, melyek talán soha nem következnek be.”

“Ha valakivel találkozol, gondolj arra, hogy a találkozás mögött ezer és ezeregy ok rejlik. Minden emberi kapcsolat szent egymásratalálás. A másik emberben önmagad másik felét ismered fel, minden vonásában saját vonásaidat látod meg. Amit róla gondolsz, magadról gondolod. Amit vele teszel, magaddal teszed. Amit róla képzelsz, azt magadról képzeled. Mindaz, amit neki kívánsz, egy napon veled fog megtörténni...”

“Fura dolog ez a hiányérzet. A legváratlanabb időben jelentkezik, képtelen helyzetekben. Betöri az ajtót. Nem kopogtat, nem kérdezi, hogy alkalmas-e, és a legfontosabbat is elfelejti, hogy fel vagyok-e rá készülve. Csak jön és beköltözik a lelkembe. Próbálom nem észrevenni, elterelni a gondolataimat.  De azokon a napokon, mikor meglátogat, a könyvek közül előkerül egy réges-régi fénykép, a rádióban felcsendül egy évek óta nem hallott dal vagy az utcán elsuhan egy ismerős kabát.
Emlékeztet azokra az időkre, mikor még nem ismertem Őt, a hiányt. A múlt boldogságából azonban csak egy pillanatot engedélyez. Végül megtör. Fájdalmat ébreszt és könnyeket fakaszt. Az időt lelassítja, az álmokat elkergeti, és mikor már minden energiámat elszívta, elmegy. Elmegy úgy, ahogy jött, kérés nélkül… váratlanul.”

"Olyan gyönyörű napnak indult! De akkor jött a szél, és megváltoztatott mindent, és nem csak a házakat és kerteket, megváltoztak az emberek is. Míg a vihar tombolt, mindegyikük tanult valamit barátságról, megbocsátásról és megváltásról, és volt, aki a legkeményebb leckét tanulta meg: hogy az élet mindig törékeny, és nagyon gyakran igazságtalan."

"Ha eleged van magadból néha,
lehúz az örvény, tudom kevés a tréfa.
De nem mindig a szép, az okosak útja,
mert a paradicsom felé mindig rögös a túra.

Ne szívd mellre. Az kinek jó?
Értelmes embernek az nem való.
Hiszen a legszebb a nyitott szív,
s a tiszta szó.

Na, nem mindig megy magától minden,
akarni kell, anélkül semmi sincsen.
Én örülök, hogy vagy, s ez mindig így lesz
megvárlak akkor is, ha később kezdesz.

Mert van egy hely: Otthon, Édes Otthon
Veled együtt jutunk majd át azon a ponton,
ahol nincs már semmi baj, csak mindig jó!

Mert jó, ha látod mitől szép egy reggel,
minden fűszál ünnepel és soha ne felejtsd el azt,
hogy öröm vagy Valakinek, hiszen soha nem vagy magad,
mert ez nagyon nagy!

Akkor nyílik meg az Édes Otthon
Nevetni fogunk majd az összes gondon,
mert a legszebb a tiszta szív, de csak az jó!"

Mostanában nem nagyon írok. Nincs kedvem. Ráadásul furcsábbnál-furcsább dolgok történnek velem. Gondolom, lesz ennnél jobb is.

Azt szeretném, ha már jövőre lenne. Ha már 2009-et írnánk, sok minden rendeződne, letisztulna, ami most még zavaros.

Már nem sok van. A maradék két hónapot meg igyekszem átvészelni....

Azt hiszem ebbe is belebuktam... Most jöhetnék azzal, hogy hosszú hétvége, meg ilyenek. De nem keresek kifogást. Nincs értelme. Nem tudok mindennap írni. Nincs is mit, és nem is mindig jut eszembe. Ez van.

Az elmúlt három napban levezettem kb. nagyon sok km-t:

Szolnok-Bp-Fertőd-Parndorf-Sopron-Szolnok

Pesten megálltunk koncertezni - nem ájultam el Kowáéktól. Vagyis mégis, mert annyira nem erre számítottam.
Fertődön aludtunk - éjszaka közepén megérkezni szálloda, kulcs letéve porta, senki nem fogad.
Másnap Parndorfban "vásároltunk" - nem találtunk semmit, mert a sok hülye magyar már kifosztotta.
Harmadnap Sopron-túra - egésznap a plázában lógni, mert semmi más nincs nyitva, a szállodából meg kidobtak a takarítás miatt: nagyon kaka.
Este megnézni az Olajt, majd haza kocsikázni Szolnokra, ágyba kerülni fél egy körül - nagyon fárasztó.
Reggel kelni, mert meló van - a legborzasztóbb dolog a világon!!!

Egy újabb naggyon édi állatos:

“Nemcsak azért vagyunk manapság kimerültek, mert sokat robotolunk, hanem mert olyasmit csinálunk, amit nem szeretünk, és olyan légkörben élünk, amelyben nincs szeretet. Ha valamit szeretettel teszünk, észre sem vesszük, milyen teljesítményre vagyunk képesek. A szeretet mérhetetlenül sok energiát ad. Fáradhatatlanná teszi az embert, feltölti erővel.”

Nem vagyok ebben olyan biztos. Hiszen azt csinálom, amit szeretek, olyan légkörben élek, ahol van szeretet. Ettől függetlenül mégsem vagyok fáradhatatlan. És hiába végzem szeretettel a munkámat, néha elfáradok. Persze nem mindig azért végzem a munkámat, mert szeretem, hanem mert kötelező. De gondolom, ezzel sokan vannak még így...

A lényeg, hogy ha sokat robotolok, fáradt leszek. És ezen mit sem változtat, hogy szeretem-e a munkámat, vagy nem...

- A hétvége nem számít bele a kötelezőenírokmindennap-ba.
- Vasárnap megint megfogadtam: sohatöbbetnemiszom. (legalábbis kevesebbet, mint szombaton)
- Utálok úgy aludni, hogy elzsibbad a fülem.
- Várom már azt a hétvégét, mikor egyáltalán nem dolgozom.