1.: mert nagyon éédes...
2.: hogy pótoljam a tegnapi kimaradt bejegyzést... :)
1.: mert nagyon éédes...
2.: hogy pótoljam a tegnapi kimaradt bejegyzést... :)
Tegnap elfelejtettem írni... De ha jobban belegondolok nem is volt időm. Napközben egyáltalán nem értem rá, este nem voltam otthon, mikor pedig hazaértem, már elmúlt éjfél. Szóval így is-úgy is csak ma tudtam volna írni. :)
Néha baromi idegesítő tudok lenni az állandó szövegelésemmel. Előfordul, hogy még saját magamat is lefárasztom ezzel, nemhogy másokat. De van olyan, amikor örülök neki, hogy ennyit dumálok. Ma is kiderült, mégis van annak jó oldala, hogy kényszeres "beszéljünkmegmindent" típusú ember vagyok. Szeretem.
Őt is. Azt meg főleg, hogy jobban szereti, mikor sokat beszélek... :)
Eheti horoszkópom:
Tudtam én, hogy van valami ebben a horoszkóp dologban... :)
“Aki szeret, elenged, felejt és megbocsát. Aki mindezt elvárja másoktól csupán önmagát szereti. Önmagunk elvesztésének a legbiztosabb módja: a szeretet elvárása. A szeretet elvárása önzés, legalább annyira, mint a szeretet elutasítása.”
Ezek szerint, én egy önző dög vagyok. Mert igenis elvárom, hogy szeressenek. Főleg azoktól, akiket szeretek. De ez miért baj? Van olyan ember, aki nem várja el másoktól, hogy szeressék? Hmm... Érdekes...
Persze az is lehet, hogy tényleg egy önimádó, önző ember vagyok. De akkor vagy nagyon jófej emberek vesznek körül, hogy ezt elviselik, vagy ők is ilyenek - és ezért nem furcsa nekik a viselkedésem -, vagy egyszerűen csak elfogadtak olyannak, amilyen vagyok, sőt mitöbb, így szeretnek.
Akkor viszont nincs is semmi probléma...
Két olyan napon vagyok túl, ami eléggé lefárasztott. Két olyan estén, mikor csak aludni szerettem volna, de nem lehetett. Sebaj, ennek is meg kellett történnie.
De ma azt hiszem sikerült kipihennem magam. Végre reggel magamtól ébredtem: se egy telefon, se egy sms. Mindenre annyi időm volt, amennyit szerettem volna. És nem jártattam egész nap a számat. Ha jól belegondolok, az állandó dumálás is elvesz egy adagot az energiámból. :)
Ma minden a helyén volt...
Eldöntöttem. Mától, akkor is írni fogok, ha nincs semmi hosszan kifejthető mondandóm. Lehet, hogy a bejegyzés két sor lesz, de az is lehet, két szó, és előfordulhat, hogy két oldal. Majd kiderül...
A mai:
Mostanában elég fura vagyok. Olyan dolgokon is kiakadok, ami régebben még csak nem is érdekelt. Manapság meg képes lennék olyan hisztit lecsapni, hogy az emberek haja égnek állna. Ma is. Reggel még pörögtem, mint a Duracell-nyuszi, délelőtt leordítottam szegény anyukám fejét, délutánra meg az életkedvem is elmet. Ha nem lennék ilyen fiatal, azt hinném, klimaxolok. De nem. Egyszerűen csak nagyon furcsa lettem. Valószínű, ezt a környezetem is észrevette. Remélem nem maradok így. De mondja már meg valaki miért van ez??
(Nem, nem menstruálok! Legalábbis még nem...)
Ma egész nap csak arra vágytam, hogy vókingoljak a szánsájnban. Annyira jó lett volna. Ahhoz képest, hogy október van, simán tavaszi az időjárás. Remélem sokáig így marad még... :)
“A barátság az égvilágon semmit nem követel, kivéve egyvalamit: őszinteséget. Csak ezt az egyet, de ez nem kevés.”
“Nincsen szebb kora az emberiségnek, mint az első ifjúság évei. Azon láncok, melyek akkor köttetnek, nem szakadnak el örökké, mert nem a világban kerestünk még akkor barátokat, hanem a barátainkban leltük fel az egész világot.”
“Az igazi barát a legnagyobb kincs - és minden kincs közül ennek megszerzésére gondolunk legkevesebbet.”
Barátság. Érdekes dolog. Barátok nélkül nem teljes az ember, de sokan erre csak akkor jönnek rá, mikor elveszítették őket. Na, ez az, amit nem szeretnék.
Két oka is van annak, hogy ma eszembe jutott a barátság. Az egyik a legjobb bartánőm. Miért van az, hogy egyes emberek nem képesek értékelni a másik ember szeretetét? Miért tesznek úgy, mitha nem változna meg semmi attól, ha megbántanak valakit? Vannak emberek, akik komolyan azt hiszik, hogy azzal, bocsánatot kérnek, minden megoldódik? Nem gondolnak bele, hogy azt a fájdalmat, amit okoztak egy szó nem tünteti el? Képtelen vagyok felfogni, hogy léteznek ilyen emberek. Főleg akkor, ha az ilyen emberek a számomra fontos személyeket bántják meg.
A másik dolog, amiről ez az egész eszembe jutott, az pedig az, hogy nem szeretem látni, hogy olyan emberek, akik gyerekkoruk óta barátok, hagyják csak úgy megszűnni ezt a kapcsolatot. Nyilván mindennek oka van, de bízom benne, hogy ha egy barátság igazi és őszinte, akkor nincsenek leküzdhetetlen akadályok. Csak venni kell a bátorságot, félre tenni a büszkeséget, és leülni megbeszélni a dolgokat. Nem jó érzés látni, hogy mindkét félnek hiányzik a másik, de a személyiségük miatt nem tudják azt helyrehozni. Nem szeretek beleszólni más emberek dolgaiba - soha nem is volt szokásom - de most úgy érzem, ha egy pici lépéssel is közelebb vihetem őket egymáshoz, már megérte.
Remélem egyik fél sem veszi majd sértőnek a próbálkozásomat. Ha igen, sajnálom. Csak jót akartam...
És még egy dolog: jó érzés tudni, hogy attól, mert valaki elköltözött egy másik városba, ugyanúgy eszébe jutok délután kettőkor, vagy este tízkor, és olyankor ír, vagy felhív. Szeretem tudni, hogy a barátok távolról is barátok maradnak. Köszönöm!!
Ma is együtt sétáltattunk ebedli urat. Jó volt. Szeretem Vele sétáltatni, mert közben jókat röhögünk rajta. Mert vicces kutyám van. És mert Ő is vicces. :)
Nagyjából így nézhettünk ki... :) Már csak azért is, mert ma délután én voltam Piroska. Meg egyébként is. Olyanok vagyunk, mint két kis gyerek két nagy testben.
Talán egyszer ilyen társakkal sétálunk majd. Mi ketten. Együtt.
Megint megérkezett. De miért úgy, ahogy? Miért nem jöhetett volna így?
Sokkal szebb és élvezhetőbb lenne. Amikor a napsugarak még melegítenek, és nem takarja az egész eget összefüggő szürke felhőzet. Baj, hogy ettől kicsit szomorúbb vagyok? Normális esetben szeretném az őszt. De most, hogy itthon ülök, bambulok ki az ablakon és csak azt látom, mindenki nyakig beöltözve sétál - már amikor látok embereket -, egyikük arcán sincs egy pici mosoly sem, és még sietnek is, ilyenkor annyira nem szeretem. Mondjuk kinek lenne kedve ilyen hidegben vígan nézelődve sétálgatnia? Hát nekem sem.
Sajnálom, hogy nem lehet olyan szép, mint a képen. Bár akkor ez a bejegyzés sem született volna meg, mert biztos kint sétálgatnék a kutyával, és élvezném a szép időt...
Az addig oké, hogy valakinek tetszik a stílusa, a viselkedése, a beszéde, egyszóval mindene. Volt már ilyen a történelemben, sőt lesz is, nincs is ezzel semmi baj. De attól miért kell egyes embereknek azokat a jellemző dolgokat "ellopnia"?
Velem is előfordult, hogy bizonyos szavakat, kifejezéseket átvettem ismerőseimtől, barátaimtól, mert sokat voltunk együtt, és emiatt rengetegszer hallottam tőlük. De soha meg nem fordult a fejemben, hogy minden olyan dologra rákattanjak, amiket ők szeretnek. Nem fogok azért imádni egy filmet, színészt, sorozatot vagy együttest, mert valaki kedveli. Attól, hogy ismerjük egymást, jóban vagyunk még nem kell azokat szeretnem, amiket ő. Vagy tévednék?
Nem hiszem, mert az már egyfajta fanatizmus lenne. Ha beleszeret az ember valakibe, imádni fogja minden apró dolgát. Ez tény. De ha mondjuk Ő imádja a Forma 1-et, attól függetlenül én még utálni fogom. Volt erre példa. (Igaz, Gergő? :))
A lényeg, hogy az ilyen dolgot betegesnek tartom. Lehet más ezzel szeretné kifejezni imádatát, rajongását, vagy tudomisén mit. De szerintem ez hülyeség, és nincs is semmi értelme. Ne veszítsük el önmagunkat csak azért, hogy hátha annak a bizonyos embernek úgy jobban tetszünk majd. Mert úgysem. Ha valaki szeret, azért szeret, mert olyanok vagyunk amilyenek. És nem azért, mert olyanok vagyunk, mint ő.
Szerintem...
Mikor először kezdeni el ezt a bejegyzést - nem tudom ez így hogy sikerült... :) - , még a hétfőről akartam írni. A NAGYON hétfőről. Merthogy ma az van. Aztán meggondoltam magam. Hiszen úgy tűnik, mintha tisztulna az ég...
Plusz rájöttem, hogy majdnem elfelejtettem elmesélni: MEGNÉZTEM!!! Végre. És csalódtam.
Eddig soha nem történt meg, hogy a Szex és New York közben elkezdtem mosogatni. Most viszont ezt tettem. Sőt! Bele akartam tekerni a filmbe. Erre nincs mentség. Pedig mennyire vártam, hogy lássam... Ráadásul nem is volt olyan igazi szexésnyújorkos. Sokkal inkább Csipkerózsikás.
Mikor minden jól alakul, mindenki boldog (kivéve Carrie-t, mikor Big otthagyja az oltár előtt, de végül csak elveszi feleségül), és minden annyira rózsaszín és cukormázas. Fúúúj.
Pont azért szerettem a sorozatot, mert olyan dolgokról szólt, mint az élet. Nem volt sem szebb, sem jobb, sem színesebb. Egyszerűen csak őszinte. Erre tessék. Csöpögős, hepiendes lányregényt csináltak a kedvencemből. Bár ne tették volna...
Lopkodva szép az élet...
“Ne ijeszd el magad az élettől azzal, hogy csupán a gondokról s a bajokról képzelegsz. Ne vetítsd előre még nem létező, se ne éleszd újra letűnt bajaidat. Amikor gondok kínozzák sorsod, tedd fel a kérdést: mi az, ami most elviselhetetlen? A választ magad előtt is szégyellni fogod - sem a jövő, sem a múlt nem nehezedik rád, mindig csak a jelen. Az előbbi talán be sem következik, az utóbbi pedig már régen elmúlt. A jelen súlya a kisebbik, ha körülhatárolod. Milyen ember az, aki még a jelent sem képes önmagában elviselni? - Ha félreteszed, ami bánt, máris a legnagyobb biztonságban érezheted magad.
Vajon ér-e annyit bármilyen dolog, hogy lelked rosszul érezze magát miatta? Találsz-e valamit, ami miatt érdemes a bánkódáshoz lealacsonyodnod; sóvárgó, magába süppedő arccal csüggedned valami mulandó felett?
Emberrel nem történhet meg, ami nem emberi; ahogyan ökörrel, szőlővel, kővel nem eshet meg olyasmi, ami ökörhöz, szőlőhöz, kőhöz nem illik. Isten nem sújt olyannal, ami elviselhetetlen.
Ha egy külső jelenség bánt, tulajdonképpen nem maga a jelenség nyugtalanít, hanem a róla alkotott elképzelésed. Márpedig csak tőled függ, hogy ezt megszüntesd. Ha a rossz érzés oka a lelkedben rejlik - tulajdonoddá, elválaszthatatlan részeddé lett -, ugyan ki akadályozhatná meg hogy hibás felfogásodat magad orvosold? Amikor nem teheted meg, amit helyesnek tartasz, nem okosabb-e megújult erővel tevékenykedni, mint felette bánkódni?
Ha megtetted, amit tenned kell, az eredménytelenség oka nem benned rejlik. A dolgokat elfogadni tudni annyi, mint helyesen értelmezni. Ha ezt megértetted, semmi felett nem kell bánkódnod:
az út a te utad, a természet mérte rád - neked csak járnod kell rajta.”
Az egyik barátnőm ha nem tudja elmondani azt amit akar, annak akinek kellene, mindig leírja. Bízva abban, hogy az illető elolvassa az olvasnivalót.
Azon gondolkodtam, van-e értelme annak, hogy én is ugyanezt tegyem. Hiszen ha mondanivalóm van, akkor valahogy csak tudok olyan helyzetet teremteni, hogy ezt fésztufész elmondjam neki. Vagy mégsem? Mert ugyebár, sokkal egyszerűbb számunkra fontos dolgokat leírni és úgy a tudomására hozni, mint eléállni és elmondani neki. Valószínűleg pont ezért nem sikerül megtalálni a megfelelő alkalmat. Mert igazából nem is akarjuk. Nem szeretjük hallani a reakciót, nem szeretjük látni az arckifejezést, és nem biztos, hogy a megfelelőképpen tudunk rá reagálni abban a pillanatban. Már ha egyáltalán tudunk bárhogy is reagálni...
De ha ez a fajta félelem erősebb, mint az akaratunk, hogy elmondjuk, akkor talán soha semmi nem lesz egy olyan beszélgetésből, mely mindent megoldana, vagy mindennek pontot tenne a végére. A döntés a miénk...
Szoktam hülyeségeket csinálni, nem kétség. Nem örülök neki. De ezeket igyekszem mindig kijavítani. És annak sem örülök, hogy amikor már nyugodt vagyok, mert megoldottam a dolgokat úgy, hogy az senkinek nem fájt, és senki nem halt bele, jön valaki és ezt szépen felborítja. Most is ez történt.
Nem akartam felbosszantani, ezért inkább csöndben maradtam. De úgy tűnik, kár volt. Kár volt, mert azzal, hogy nem mondtam el a legújabb hülyeségemet, csak még jobban felbosszantottam.
Sajnálom, de ezzel már nem tudok mit csinálni. Mostantól igyekszem okosabban viselkedni. Csak nem mindig olyan egyszerű...
„Érezd, hogy észrevettelek, hogy végre akarom, hogy akarj, és ne csak velem légy, de velem is maradj!”
„Eddig sohasem éreztem, amit most érzek. Eddig sohasem féltem, hogy mi lesz, ha mégsem kellek. Most félek! Most akarom, hogy kelljek...”
„Van egy láthatatlan bíró, akit magunkban hordozunk, és akit nem lehet hazugságokkal megtéveszteni. Néma, és mégis beszél, éjjel-nappal szüntelenül halljuk, amint ítélkezik fölöttünk.”
„Ha az ember magányra vágyik, akkor nem az egyedüllét, hanem csak a megfelelő ember közelsége kell neki!”
„Akik méltatlanul bánnak a nőkkel, azok kapják tőlük a legtöbb gyöngédséget - a nők azokkal a legkomiszabbak, akik a legalázatosabban viselkednek velük.”
“Nem kell mindent kimondani. Nem kell mindent megkérdezni. Nem kell mindenre válaszolni.”
“Mondd el és elfelejtem; Mutasd meg és megjegyzem; Engedd, hogy csináljam, és megértem.”
“Az okoz igazán örömet, ha kimondhatjuk, ami a szívünkön van, kockázatokat vállalunk, és fejest ugrunk az életbe. Nem fog mindenki kedvelni, de te azt kedvelhetsz, akit csak akarsz.”
Fáradt vagyok. Nem is, inkább álmos. És nyűgös. Ilyenkor semmi sem jó. És szomorú leszek. Olyankor pedig rajzolok. Nem nagyon tudok, de csinálom. Mert közben tudok gondolkodni. Ami persze nem biztos, hogy jó. De attól még teszem. Ilyenkor csak egy valami nyugtatna meg, ami most hiányzik. De nagyon...