Az egyik barátnőm ha nem tudja elmondani azt amit akar, annak akinek kellene, mindig leírja. Bízva abban, hogy az illető elolvassa az olvasnivalót.
Azon gondolkodtam, van-e értelme annak, hogy én is ugyanezt tegyem. Hiszen ha mondanivalóm van, akkor valahogy csak tudok olyan helyzetet teremteni, hogy ezt fésztufész elmondjam neki. Vagy mégsem? Mert ugyebár, sokkal egyszerűbb számunkra fontos dolgokat leírni és úgy a tudomására hozni, mint eléállni és elmondani neki. Valószínűleg pont ezért nem sikerül megtalálni a megfelelő alkalmat. Mert igazából nem is akarjuk. Nem szeretjük hallani a reakciót, nem szeretjük látni az arckifejezést, és nem biztos, hogy a megfelelőképpen tudunk rá reagálni abban a pillanatban. Már ha egyáltalán tudunk bárhogy is reagálni...
De ha ez a fajta félelem erősebb, mint az akaratunk, hogy elmondjuk, akkor talán soha semmi nem lesz egy olyan beszélgetésből, mely mindent megoldana, vagy mindennek pontot tenne a végére. A döntés a miénk...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.