Float like a butterfly, sting like a bee...

„Kivel vagyunk elszámolásban? Rá kell jönnünk, hogy elsősorban önmagunkért felelünk, saját lelkiismeretünknek tartozunk számadással. Belső ügyeinkben nincs külső felelősségre vonás, büntetés vagy jutalom. Magunk ítélünk magunk felett. De ebben az ítélkezésben nem szabad értelmetlenül kegyetlennek lenni magunkhoz - így másokkal is elfogadóbbak tudunk majd lenni. Meg kell értenünk, hogy cselekedeteink, karakterünk, érzéseink, gondolataink már magukban hordják összes jó és rossz utóhatásukat. Elkerülhetetlenül végigéljük valamennyit. Ezért értelmetlen minden utólagos önkínzás és öntetszelgés: Azzal, hogy el kell vállalnunk viselkedésünk következményeit - már lezárultak a számlák.” 

Azt mondta, venne nekem ilyet: 

 Én is vennék Neki!! :)

Nekem, Rólam:

...mióta ismerlek, mindig úgy láttalak, mitha egy vad, nyers, betörhetetlen lány lennél... és nem játssza el a nőt, mint általában a nagy tömeg. nyers voltál nekem, mégis mindig éreztem benned a finom lelkedet...  gyönyörű vagy. bármennyire is másnak tűnsz...

gyönyörű... ezt valahogy sosem tudtam elhinni az embereknek...

Ma erre ébredtem... de van aki erre megy majd férjhez...

“Alkosd és ápold lelkedet, mint egy kertet, vigyázz az élet évszakaira, mikor a gyomlálás, a gazszedés, a trágyázás ideje van, s a másikra, mikor minden kivirul lelkedben, s illatos és buja lesz. S megint a másikra, mikor minden elhervad, s ez így van rendjén, s megint a másikra, mikor letakar és betemet fehér lepleivel mindent a halál. Virágozz és pusztulj, mint a kert: mert minden benned van. Tudjad ezt: te vagy a kert és a kertész egyszerre.”

Az életben vannak pillanatok, melyeket csak utólag értünk meg. Akkor, ott, az adott helyzetben valahogy képtelenek vagyunk felfogni őket. Nem értjük miért történnek, miért úgy és próbálunk védekezni. Mert szeretnénk elkerülni. De valamivel később, mikor újra "elővesszük", már máshogy látjuk. Megértjük és rájövünk, mit is csináltunk rosszul.
De vajon jóvá tehetőek ezek a dolgok? Lesz mégegyszer lehetőségünk, esélyünk arra, hogy jól döntsünk? Vagy örökké együtt kell élnünk a tudattal, hogy elcsesztük? Lehetséges, hogy ha újra hasonló helyzetbe kerülnénk, nem lennénk meggondolatlanok? Kérdesek, melyekre talán sosem kapunk választ...

Most, hogy azt a bizonyos dolgot megint "elővettem" és újra gondoltam, rájöttem, az volt a gond, hogy a kelleténél jobban befolyásoltak az érzéseim, és képtelen voltam tisztán gondolkodni. És ez baj... De úgy érzem azzal, hogy ezt beláttam, elindultam azon az úton, mely talán hozzásegít ahhoz, hogy legközelebb (ha lesz rá esélyem) már jól döntsek. Mert akkor már kicsit okosabb leszek, és figyelembe veszem a másikat is, nem csak magamat. Hiszen neki sem lehetett könnyű. Csak akkor ezt még nem igazán fogtam fel...

...és mikor egy idő után véletlenül nekimész annak az ajtónak, melyről azt hitted kulcsra zártad és a kulcsot eldobtad, kiderül, valahogy mégis nyitva maradt...

“Csak ha leereszkedünk a szakadék legmélyére,
akkor találjuk meg az élet kincseit.
Ahol összerogysz,
ott lapul a kincs.
Amit keresel, az éppen abban a barlangban rejlik,
ahová félsz belépni.”

"Mindannyian saját sorsunk kovácsai vagyunk. Gondolataink körülményeket vonzanak és teremtenek. Ahogyan mi változunk, úgy változnak a körülményeink is… Amíg nem tanuljuk meg a leckéket az eladósodásról, a munkáról, a partnereinkről, addig vagy

a) ugyanannál a leckénél ragadunk le, vagy
b) ugyanazokat a leckéket kapjuk különböző csomagolásokban.

Voltatok már olyan helyzetben, amiről egyetlen szó jutott csak eszetekbe? Na, nekem igen. És ez a bizarr. Persze lehet, hülye vagyok és egyszerűen csak furcsa volt ez az egész. Viszont ebben az esetben a bizarr és a furcsa nem feltétlenül jelent rosszat. Sőt! Tök jól érzem magam tőle.

Az ilyen helyzetre nincs magyarázat, emellett ezer meg egyet tudnál mégis találni. De nem teszed.
Az elmúlt időszakban megtanultam, hogy hagyni kell a dolgokat a maguk útján menni, mert nem biztos, hogy jó, ha belepiszkálunk és az sem, ha megpróbáljuk megtalálni az okát. Ezért most is ezt teszem. A természetes kíváncsiság persze egyértelműen dolgozik bennem, de úgy döntöttem, nem gyártok különböző elméleteket és magyarázatokat. Egyszer úgyis kiderül, miért történnek úgy a dolgok velem, körülöttem, ahogy. Megvárom... van időm.

“A szem, amelyikkel a világot látod, a te szemed. Külső szemeddel az emberekre figyelsz, belső szemedet megőrzöd önmagadnak. Amikor visszatekintesz, nem magadat látod, mert nem tükörbe nézel, hanem az embereket.

Hogyan vélekedsz a többiekről? Amikor másokra figyelsz, amikor másokat ítélsz meg, úgy véled, szemed csalhatatlan.
Milyennek látod önmagad? Amikor tükröt tartasz magad elé, egy számodra kedves lényt pillantasz meg. Ismert vonásait szereted, mert biztonságot nyújtanak neked; ismeretlen arcát, melyek olykor téged is meglepnek, megértéssel fogadod.

Vajon ugyanígy teszel a többiekkel is?”

“Az élet - néha így érzed - csaknem elviselhetetlen. Sorsforduló és korforduló pillanatában élsz, mikor minden reng és változik, a hagyományok, az erkölcsi törvények, az ismert életformák. Mintha már nem is házakban laknál, hanem az élet őserdejében, ahol állandóan zeng és dúl a vihar. S a változásban reménykedel. Bízol abban, hogy egyszer hamuvá ég a szívekben minden indulat, a pernye és a keserű füst, mely a szívekben terjeng, eloszlik. Megint napfény hull az emberi tájra. A tenger kék lesz és a fák gyümölcse illatos. A változás elhozza a békét.
    A változás természetesen bekövetkezik majd, ha itt lesz az ideje: az indulatok megpihennek. De egy nem változik: az emberi természet. Nincs erkölcs, érvelés, csoda, mely igazán és mélyen változtatni tudna az emberi természeten. Akik a változást hozzák és élik, megint csak emberek lesznek, tehát igazságtalanok, türelmetlenek, kegyetlenek, kapzsiak és buják. A változás, minden emberi dolgok változása, elkövetkezik, de az ember nem változik meg.”

„Az ember része a világnak, az egyetemes törvények rá is vonatkoznak. Az emberi pszichikumnak is alapvető mozgatóereje az ellentétek egysége és harca. Ennek konkrét megnyilvánulási formája, hogy lelkünkben ellentétes vágyak és igények, ellentétes érzelmek, ösztönök, ellentétes vélekedések élnek együtt. Biztonságot is akarunk, de a kaland szabadságát is. Őrizzük megszokott útjainkat, és változni is akarunk. Szeretünk valakit, de néha unjuk, vagy utáljuk; esetleg másvalakit is szeretünk. Mindezt bűntudat nélkül el kellene vállalni magunkban, és sértődés nélkül el kellene fogadni másoktól. A dolgunk nem az, hogy elhazudjuk, hanem hogy egyensúlyban tartsuk belső ellentmondásainkat.”

“Sokan vannak, akik elintézetlen benső viszonyaikat kívül akarják rendezni. Abban a tévedésben vannak, hogy a másokhoz való jóság pótolhatja az önmagunkhoz való jóságot..."

A szeretett dolgok közül néhányat kihagytam:

Szertem a forrócsokiról leenni a tejszínhabot, és kilopkodni a szekrényből az eldugott mazsolát. Hallgatni, ahogy a popcorn pattog a mikróban és azt is, mikor kihúzom a boros üvegből a dugót. De a színes, apró tortadarát is szeretem kézzel enni, meg az illatot, mikor befújom magam a parfümömmel.

- Van olyan, hogy valaki nem barát-típus? Vagy hiányzik belőle a barát-gén? -

Gondolkoztatok már el azon, vajon mit is jelent igaziból a barátság? Hiszen olyan könnyen dobálózunk ezzel a szóval, miközben nem is biztos, hogy tisztában vagyunk a tényleges jelentésével.
Kismillió idézetet olvashatunk róla, utána nézhetünk értelmező szótárakban, de csak akkor érthetjük meg igazán, ha rájövünk, amit annak gondoltunk, mégsem az. Mert mit is jelent?
Szerintem azt, hogy az illető mellettünk van jóban-rosszban, őszintén elmondja a véleményét mindenről, még akkor is, ha nem kérjük rá, vagy az nekünk nem tetszik, és megpróbál a lehető legjobb tanácsokkal ellátni. Ha bajba kerülünk azonnal ott terem és megpróbál segíteni, együtt örül velünk ha boldogok vagyunk, és együtt szomorkodik, ha bánatosak. Elsők között vagyunk, akit felhív, ha jó dolog történt vele, és ha rossz, az éjszaka közepén sem tétovázik, vajon megteheti-e ugyanezt.

Azonban soha nem hányná a szemünkre, hogy mennyi mindent tett értünk az idők során, soha nem várna arra, hogy majd mi keressük őt és legfőképpen nem tagadná meg tőlünk a kiborulós-mindenkitszidós beszélgetéseket. Nem tenne úgy, mint aki figyel ránk, miközben teljesen máshol jár, és esze ágában sem lenne olyat mondani, hogy ha mégegyszer hülyeséget csinálunk, hozzá ne menjünk panaszkodni.

De akkor az ilyen ember miért is hangoztatja, hogy a barátunk? Csak azért, hogy elmondhassa magáról, van legjobb barátja? Megnyugtatja a gondolat? De mi értelme van az egésznek, ha nem is igaz? Azonkívül, hogy becsapja a másikat, saját magát is átveri. Vagy egyszerűen tényleg nincs tisztában a barátság szó jelentésével.

Soha nem volt sok barátom, viszont annál több haverom. Aztán ráeszméltem, hogy a barátság sokkal több puszta megnevezésnél. Hiszen az nem elég, hogy csak rámondjuk valakire, a barátunk. Ezekért a kapcsolatokért tenni kell. Ápolni kell a barátságokat. Viszont ez parancsra nem működik. Mert nem vagyunk képesek éveken keresztül tettetni. Ez csak akkor működik, ha tényleg létezik és szívből jön.

Lehet, hogy a gyermekkori legjobb barátunkat felnőtt korunkra elveszítjük, az is lehet, hogy olyan ember válik évekkel később a legjobb barátunkká, akit mondjuk a középiskolában riválisnak tekintettünk, vagy akitől tartottunk vagy csak egyszerűen nem tűnt olyan embernek, akire úgy néztünk, mint lehetséges barát-jelöltre. De az évek alatt mindenki változik, és minden megváltozhat.

A legfontosabb (szerintem) mégis az, hogy becsüljük meg azokat az embereket, akiket barátunknak érzünk, de ha mégis tévednénk, fogadjuk el a dolgot és ne próbáljuk meg bebizonyítani az ellenkezőjét vagy megváltoztatni, mert az már úgysem lesz igazi barátság. Hiszen ha eddig nem volt őszinte, ezután sem lesz az.

És néha gondolkozzunk el azon, vajon mit is jelent a barátság...úgy igaziból.

Már megint annyi időm volt gondolkodni... Igen, néha olyat is szoktam. Sőt, néha túlzásba is viszem. Most viszont úgy érzem, sok okos dologra jöttem rá az életemmel kapcsolatban.

Az emberek:

Jönnek-mennek az életemben. Vannak akik megmaradnak, vannak akik örökre eltűnnek, de olyanok is akadnak, akik vissza-visszatérnek. Vannak akiket nem mi választunk, és olyanok is, akiket igen. A végén úgyis kiderül, hogy jól döntöttünk-e, mikor őket választottuk. Azonban az általunk választottakat azért találjuk meg, mert valahol érezzük, hogy valamiért szükségünk van rájuk. Jó pár olyan emberrel találkoztam már, akik közvetlenül vagy közvetve megváltoztattak, vagy felszínre hoztak olyan dolgokat belőlem, melyeket direkt vagy nem, de titkoltam. Azok is hozzámtartoznak, az is én vagyok, csak a megfelelő környezet és társaság kell hozzá, hogy megmutassam. Ez nem azt jelenti, hogy minden esetben olyannak mutatom magam (ezzel "megtagadva" önmagamat), mint amilyen nem vagyok, csak azért, hogy befogadjanak. Ez soha nem volt szokásom. Sőt, valahol mindig is szerettem, ha egy kicsit kilóghattam a sorból. Aki szeret, az úgyis annak szeret, aki vagyok. És a barátaim mindig is olyannak szerettek, amilyen vagyok. Nem öltöztem soha nagyon nőcisen, még ha a csajok körülöttem azt is csinálták. Nem szerettem az éppen aktuális zenéket, csak mert az volt a trendi. És ez még most is így van. Nem járok menő bulikba, csak azért, mert van olyan barátom, haverom, aki igen. Nem hallgatok olyan zenét, amit ők, és nem is csinálok úgy, mintha szeretném. És mégis szeretnek.
Egyszer, még nagyon régen Kriszti megpróbálta behatárolni a zenei ízlésemet. Mondanom sem kell, nagy sikert aratott az előadása. Ugyanis annyi stílust összekeverni, mint amennyit ő akkor megtett, nem semmi. Ráadásul elég mókásan is hangzott. Mai napig nem tudnám megmondani, milyen zenét is szeretek igazán. De szerintem nem is kell. Van olyan ember, akinek a d'n'b szeretetemet köszönhetem (2 külön ember - 2 külön időszak), mert kihozta belőlem, van akinek az r'n'b-t, olyan is van, aki elérte, hogy megint és egyre többször hallgassak rockot és társait, sőt olyan is, aki rávitt a musicalre.

A lényeg mégis az, hogy közülük néhányan eltűntek. És az jutott eszembe, hogy pár ember az életünkben csak azért jelenik meg, hogy bizonyos dolgokat megváltoztasson. Kihozzon belőlünk egy tulajdonságot, amit nem is tudtunk, hogy létezik, mutasson olyan dolgokat, amikről nem is tudtuk, hogy szeretjük, vagy tegyen valami olyat, ami segít abban, hogy rájöjjünk, hol is van a helyünk és mi lenne az az út, amin járnunk kellene. Ezeket az embereket hagyni kell elmenni, még ha nagyon fáj is. Mert azután, hogy teljesítették "kötelességüket" már nem lesz rájuk szükségünk és úgyis elmennek majd. Ha tetszik, ha nem. Szóval inkább hagyni kell, hogy a dolgok úgy történjenek, ahogy azoknak történniük kell.

A helyek:

Amikor még táncoltam sok szép helyre eljutottam. És minél több helyen jártam, annál inkább tudtam, hova is szeretnék még eljutni. Aztán rájöttem, hogy nem csak külföldre kell gondolnom. Egy nap arra ébredtem, hogy el kell mennem. Más városba, más emberek közé. Sokan ezt azért teszik, hogy "új" emberként kezdhessék újra. Pedig ez sosem következik be, kivéve, ha teljes emlékezet kiesése lesz valakinek. Hiszen attól, hogy máshova költözünk, ugyanazok az emberek maradunk. Csak mások vesznek körül, mint eddig.
Sikerült, elmentem innen. Voltak pillanatok, mikor életem legnagyobb hibájának éreztem, mert olyan személyek bántottak meg, akiktől sosem vártam. Aztán rájöttem, valamikor ennek is örülni fogok, és megértem, miért történt. Még nem mindent értek ugyan, de jó úton haladok. Aztán arra is, hogy olyan barátságokkal és élményekkel lettem gazdagabb, amit életem végéig bánnék, ha kihagytam volna. Persze az a teóriám, amit az előbb kifejtettem, a helyekre is ugyanúgy igaz. Hisz' ha nem éltem volna máshol, nem lennék ma az az ember, aki vagyok. Lehet, jót tett, lehet rosszat is, de szükség volt rá.
Egy dolog miatt biztos. Ha akkor nem tapasztalom meg a függetlenség édes ízét, talán még ma sem ülnék az első saját lakásomban. Ennek ellenére most is úgy érzem, megint mennem kéne... Más városba, más emberek közé...

A szeretett dolgok:

A csoki, a fagyi, a tigrisek, a kutyám, a filmek, a könyvek, az idézetek, a blogom, a munkám, az illat és persze a zene. De még sorolhatnék rengeteget. Mind mind olyan apróságok, melyek szebbé teszik a mindennapjaimat, vagy segítenek felállni a nehéz helyzetekben. Az egyik filmben amit Csutika megnézetett velem (köszi!!) a főhős felsorolta azokat az dolgokat, melyeket szeret. Rájöttem, hogy meg kell becsülni ezeket az apróságokat is. Nemcsak azért, mert: Aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli., hanem azért is, mert szükségünk van rájuk.
Szeretek napsütésben sétálni, még akkor is, ha hideg van. Szeretek az esőben mezítláb mászkálni, persze csak akkor, ha nincs hideg. Szeretek a fűben fetrengeni és nézni a felhőket. De azt is, mikor csak ülök és nézem, ahogy Gonzo alszik. Szeretem mikor a teába elsőre sikerül annyi cukrot tenni, hogy az pont finom. Azt is, mikor annyira nevetünk, hogy vörösödik a fejünk és alig kapunk levegőt, és azt is, mikor hirtelen egy olyan számot hallok meg, amit imádok. Szeretem, mikor a tengerparton ülve a lábammal túrom a homokot, meg azt is, hogyha nyáron vízipisztollyal lövöldözzük egymást. Szeretem, ha meglepnek, még ha az csak egy vadidegen kertjéből lopott virág vagy egy ici-pici apróság is, melyről eszébe jutottam valakinek. Szeretem, ha azt látom a másik szemében, hogy őszintén örül annak, amit tőlem kapott, de azt is, ha csak látom rajta, hogy tényleg figyel rám. Szeretem, ha valaki felhív éjszaka, mert eszébe jutottam, vagy úgy gondolta, hogy szüksége van rám. De hintázni is nagyon szeretek. Meg énekelve, táncolva takarítani a lakásban nem fogalkozva azzal, hogy bárki lát vagy hall. És azt is, mikor tetoválnak. Szeretem hallgatni a kisgyerekek őszinte nevetését, és azt is, hogy teljesen máshogy nevetek egy medencében ülve, mint egyébként. Nem beszélve arról, ha érzem egy kis- vagy nagyállaton, hogy szimpatikus vagyok neki, vagy mikor Gonzo csak úgy odajön és hozzámbújik. És még rajzolni is nagyon szeretek, meg néha mosogatni is. De az is nagyon feldob, mikor jókedvűen megyek az utcán és valaki rám mosolyog. Egyébként is szeretek mosolyogni. De csak akkor, ha a szemem is mosolyog. Aztán még azt is, mikor a dinnyét kézzel eszem és a levétől ragad mindenem. És a palacsintát is csoki öntettel. Meg ha szivárványt látok. És azt is, ha nyáron nagyon fúj a szél. Meg mikor Egerben abban a bizonyos füstös kocsmában ülünk és kemény, férfias zenét hallgatunk lány létünkre és hangosan énekelünk. És azt is, mikor télen a Dobó téren vörösre fagyott nózival isszuk a forralt bort. Emellett imádok jót enni, utána meg feküdni és nézni ki a fejemből. Plusz azt is mikor egy kisgyerek odaszalad hozzám és megölel. Vagy ha csak egyszerűen elkezd beszélni nekem a maga sajátos kis nyelvezetén.

A sort még folytathatnám, de most nem teszem. Egyelőre legyen ennyi elég... :)

Ma eszembe jutott a 300 című film. Ugyanis miközben a Youtube-on mászkáltam valahogy ezt találtam:

(Nekem ugyan erről egészen más jut eszembe, de most nem az a lényeg. Már kezdem megszokni, hogy üldöznek bizonyos dolgok...)

Ennek is vége. Ismét eltelt egy újabb év, de az előzőekhez képest, most kicsit jobban készültem rá. Eddig mindig úgy léptem át a következőbe, mintha semmi nem változna, mintha nem jelentene határvonalat, hogy egyik nap még 2008 van, másnap pedig már 2009. Idén azonban nem így volt. Igyekeztem minden olyan dolgot lezárni és magam mögött hagyni, mely hátráltatott, melyet meg kellett tennem, ami fájdalmat okozott, vagy egyszerűen csak elmúlt. Ez az évvége más volt. És az idei év is más lesz...

Túl vagyok a műtéten, amitől úgy be voltam szarva, hogy azt elmondani sem lehet. Nagynehezen de elköltöztem az albérletből amit imádtam, ami olyan emlékeket őriz amiket soha nem felejthetek el, és végre sikerült bevackolni magam az első saját lakásomba. Furcsán hangzik...
Ismét a szabadon szárnyaló szinglik (annyira utálom ezt a szót) táborát erősítem, és mivel: „Lehet, hogy vannak olyan nők, akiket nem kell megszelídíteni. Lehet, hogy szabadon kell engedni őket, amíg nem találnak valakit, aki éppolyan vad, mint ők.” - úgy döntöttem, megint élvezni fogom. :)

Azonban a legfontosabb mégis az, hogy rájöttem kik azok az emberek, akik igazán fontosak az életemben, és akiknek én szintén fontos vagyok. Akik nem bántanak, hanem olyannak szeretnek amilyen vagyok, ott vannak amikor szükségem van rájuk (és nem azért, mert hívtam őket, hanem mert tudják, hogy ott kell lenniük), akiknek akkor is eszébe jutok, ha többszáz kilométerre vannak tőlem, és akik akkor is mellettem vannak, ha életem legnagyobb hibáját készülök elkövetni. Olyankor nem hibáztatnak, hanem egyszerűen csak meghallgatnak és végül az orrom alá dörgölik, hogy: Én megmondtam! De pont ezért vannak. Ők megtehetik.

Elviselnek, ha a legembergyűlölőbb hangulatomban vagyok, ha semmihez nincs kedvem, csak ülni és nézni ki a fejemből (de ezt velük egy légtérben), ha éppen csak arra vágyom, hogy meghallgassanak, és persze akkor is, mikor magamból kikelve bulizok, vagy egyszerűen csak megbolondulok. Ők azok az emberek, akiknél nem gondolkodom el azon, hogy felhívjam-e vagy küldjek-e neki egy üzenetet, hanem egyszerűen megteszem. Ők azok, akiktől bármilyen szívességet kérhetek, megpróbálják megoldani, és azok is ők, akiket az éjszaka kellős közepén felhívhatok, ha úgy érzem, csak ők tudnak segíteni. És ez visszafelé is működik.

Ezúton is köszönöm nekik, hogy velem vannak, mellettem állnak és bármikor, bármiben számíthatok rájuk. Ők az igazi barátaim. Nem sokan vannak ugyan, de a szeretetük ezer emberével is felér.

Azt hiszem mostmár kezdődhet ez a sokak által borzalmasnak jósolt 2009-es év. Én azért mindennek ellenére várom. Hiszen annál rosszabb nem nagyon lehet, mint amilyen a tavalyi évem volt...

“Milyen közel állnak egymáshoz: adni - kapni, ajándékozni - elvenni, tisztelni - megalázni, odafigyelni - elvárni, elengedni - kényszeríteni, megbocsátani - haragudni, megbízni - gyanakodni, együttérezni - közönybe burkolózni, hinni - kételkedni…

“Az energia cselekvés és mozgás. Minden cselekvés mozgás, és minden mozgás energia. Minden vágy energia. Minden gondolat energia. Minden élet energia. Mindent megélni energia. Ha lehetővé tesszük, hogy ez az energia áramoljon ellentmondások, ellenállás és konfliktusok nélkül, akkor határtalanná és végtelenné válik. Amikor nincs vele ellenszegülés, akkor nincsenek határai. Az ellenállás korlátozza. Amikor ezt látjuk, mindig elgondolkodunk: Miért van az, hogy az emberi lény újra meg újra ellene szegül az energiának? Miért hoz létre ellenerőt abban a mozgásban, amelyet életnek nevezünk? A tiszta energia, a korlátok nélküli energia csak eszmény lenne számára, nem pedig valóság?”

Mert a valóság sokkal rémisztőbb, mint azt egyesek gondolják. És félnek tőle... Ja, és mert akkor túl szép és egyszerű lenne az élet. Mert az emberek szeretnek szenvedni. Tudatosan (vagy nem) úgy alakítják az életüket, hogy szenvedniük kelljen, mert akkor bebizonyosodik az, amit gondoltak: hogy az élet nem szép és nem is tökéletes. Így visszaigazolást kapnak az elméletükre.

Persze az is lehet, hogy defektes az agyam és egyáltalán nincs igazam...

Vannak olyan éjszakák az ember életében, mikor nagyon rosszat álmodik. Ilyenkor gyorsan felébred, megrázza magát, és nyugtázza, csak egy rossz álom volt, nem igaz az egész. De mi van akkor, mikor nem ébredhetsz fel, nem rázhatod meg magad, hogy csak egy rossz álom volt, és kiderül, igaz az egész?

Akkor bizony baj van...
Meg kell próbálni túllépni rajta és élni tovább a mindennapokat. Persze mindenki tisztában van azzal, hogy ez nem olyan egyszerű. De nincs más megoldás. El kell fogadni, hogy a dolgok nem mindig úgy történnek, ahogyan azt mi szeretnénk. Jöhetnék most itt egy idézettel, egy barátnői mondattal, vagy akár a sorssal is. De az ilyen helyzetekben nem biztos, hogy tényleg vígaszt nyújt egy idézet, egy barátnői mondat vagy akár az a tudat, hogy mindennek oka van, mert ez vagy az a sorsnak "köszönhető".

Vannak emberek, akik annak ellenére bántják a másikat (folyamatosan és nagyon), hogy szeretik. Sosem gondoltam, hogy tényleg léteznek olyan helyzetek, amiket normális esetben csak filmeken lát az ember. De amikor szembesülünk egy ilyennel a közvetlen környezetünkben vagy a saját életünkben, még a nagyon okos és mindigjótanácsokatosztó barátok sem biztos, hogy tudnak mit mondani. Mert vannak dolgok, amiket nem lehet megmagyarázni és van, amire megoldás sem nagyon van.
Most mégis idézem az egyik legjobb barátnőm szavait: "Az idő úgyis megoldja." Persze tudom, közhely meg minden, de ha jól belegondolunk tényleg van benne valami. Hiszen minél távolabb kerülünk számunkra fontos, mégis elvesztett dolgoktól, annál könyebb lesz. De már megint jön a szokásos kötözködésem: Mi van akkor, ha még az idő sem megoldás? Ha az egyik fél nem is akarja hagyni, hogy az idő megoldja? Akkor a másik mit tehet? Kikészül, mert nem engedik, hogy lezárja a történteket?

A filmekben ilyenkor a főhős munkahelyet vált, elköltözik a városból, vagy akár az országból is, majd újrakezdi az életét. De vajon a való életben is megtehetjük ezt? És tényleg megoldást nyújtana? Nem hiszem. Mert attól, hogy elköltözünk a szívünk és az emlékeink még ugyanúgy velünk maradnak...

Csakazértis:

„Amikor gyenge vagy, akkor vagy a legerősebb. Amikor semmid sincs, tiéd az egész világ. Amikor végképp elbuktál, és úgy érzed, már nem bukhatsz alább, akkor már csupán egyetlen sóhajtás a győzelem. Egyetlen sóhajtás. Sóhajts! Fújd ki a levegőt, ereszd el a kétségbeesést, ereszd el dühödet, ereszd el a görcsös akaratot!”

„Ha most el kéne mesélni valakinek az életemet, megtehetném úgy is, hogy független, bátor és boldog nőnek gondoljon. De ez nincs így, mert megtiltottam magamnak, hogy kimondjam azt a szót, ami fontosabb, mint a tizenegy perc: szerelem.

Egész életemben úgy gondoltam, hogy a szerelem egyfajta önkéntes rabszolgaság. Ez a hazugság: csak akkor van szabadság, amikor szerelem is van. Aki teljesen át tudja adni magát az érzésnek, aki szabadnak érzi magát, az szeret igazán.

És aki szeret, szabadnak érzi magát. Ezért hiába minden élmény, tapasztalat, felfedezés, amit átélhetek - az egész nem ér semmit. Remélem, hogy ez az időszak hamarosan véget ér, és újra elkezdhetem keresni önmagam - egy férfi tükrében, aki megért, és nem okoz fájdalmat.

De micsoda ostobaságokat fecsegek? Hiszen a szerelemben senki sem bánthatja a másikat. Mindannyian felelősek vagyunk azért, amit érzünk, és soha nem hibáztathatjuk a másikat emiatt. Sokszor éreztem magam megsebezve, amikor elvesztettem azokat a férfiakat, akikbe szerelmes voltam. De ma már biztos vagyok benne, hogy nem lehet elveszíteni senkit, mivel birtokolni sem lehet senkit.

Ez az igazi szabadság megtapasztalása: bírni a legfontosabb dolgot a világon, anélkül, hogy birtokolnánk."

"Sosem direkt hagysz cserben engem, de megteszed. Persze lehet beszélgetni mindenféle happy end-ekről. De ha valakire nem számíthatsz, ha folyton mindent elront, akkor egy idő után el kell küldened őt a picsába... vagy másik csúnya helyre."