Miért nem tudok igazán haragudni? Miért nem vagyok elég mérges? Hová lett az önbecsülésem, amit sárba tiport a megcsalással, a hazugságokkal, a megalázással, a pofámba röhögéssel?

Hogy nem tudom elküldeni a picsába (vagy másik csúnya helyre) azért, amit velem tett? Nem, nem azzal van gond, hogy elhagyott, mert már nem szeret. Azzal van gond, ahogy ezt csinálta. Hogy hónapokon keresztül a szemembe hazudott, hogy lehülyézett, ha megkérdeztem, nőzik-e, hogy én voltam a hibás, amiért megcsalt, és hogy egy gerinctelen szaralakként nem volt képes elém állni azzal még az elején, hogy ne haragudj, ez nem megy, inkább elköltözöm. Hónapokig hitegetett, közben meg napról napra törte össze a lelkem, az önbecsülésem, a büszkeségem, azokat a dolgokat, amiket korábban a legjobban szerettem magamban. A földdel tette egyenlővé ezeket a gyávaságának köszönhetően...

És most itt állok, és még mindig igyekszem jófej lenni a gyerekünk érdekében. Mert ő ezekről természetesen mit sem tud. Az ő fejében ez az egész úgy zajlott, hogy egyik nap még együtt ünnepeltünk otthon, másnap apa elköltözött.

Csak menetközben meg az anyját lelkileg tönkretette.

De hol a haragom? Hol a csalódottságom, a megbántottságom, a büszkeségem, amivel felvértezve ott kéne állnom és azt mondani: "elég. Úgy döntöttél, hogy elmész, akkor viselkedj is úgy." Nem pedig tartani a kapcsolatot, és akkor is beszélni vele, amikor egyébként semmi különösebb indok nincs rá.

Azt hiszem, éppen ideje meghozni a saját döntésemet saját magamért, és kiiktatni a mindennapjaimból. Mert ő ugyanezt nem fogja megtenni, hiszen gyáva hozzá. Ehhez is. Vagy egyszerűen csak kényelmes neki, hogy az új élete (külön lakás, új barátnő, szabadság) mellett a családi életből megtartja a jó részt... de legyünk őszinték: ez nem így működik.