Még évekkel ezelőtt volt egy bejegyzésem, melyben ezeket a kérdéseket tettem fel:

Hányszor kell még bebizonyítani magunknak, hogy igenis jók a megérzéseink és azok egyértelműen értünk vannak és nem ellenünk? miért kell megvárni, hogy megint minden összeomoljon? És amúgy is: mennyi összeomlást tudunk elviselni? hányszor tudunk újra felállni? hol az a pont, mikor azt mondjuk most már elég, nem bírunk többet?

Ha a mostani helyzetemet nézem, rá kell jönnöm, hogy hiába gondoljuk, hogy elég, már nem bírunk többet, mindig van lejjebb...

Elvesztettem az anyukámat. Elvesztettem azt az embert, akit életem szerelmének hittem, akinek gyereket szültem, és akiről azt gondoltam, vele fogok megöregedni. De kiderült róla, hogy egy önző szemét, aki még gyáva is. Porig alázott emberségemben, nőségemben, de lassan azt érzem, anyaságomban is. Ennek ellenére -teljesen érthetetlen okokból- megszakad a szívem, hogy egyedül maradtam a gyerekkel.

Régen mindig azt mondtam, hogy sosem tudnék öngyilkos lenni, mert annál sokkal jobban szeretem magam. Háát, legyünk őszinték, van az a fájdalom, amikor az ember lányának fejében megfordul a gondolat, hogy mennyivel könnyebb lenne kiszállni, és hátra hagyni ezt a sok szenvedést. Aztán persze rájövök, hogy nem akarom a gyereket kitenni még több traumának, ráadásul azt sem szeretném, ha az apjának és az újdonsült nőjének kellene felnevelnie.

Szóval az ember lánya marad, kénytelen kelletlen elvisel egy újabb összeomlást, kurvasokat panaszkodik, néha nagyon sír, és minden percben igyekszik megerőszakolni magát, hogy ne a másikra gondoljon, aki ezt a rengeteg fájdalmat okozta neki.

Fogalmam sincs, mikor és hogy jutok ezen túl, mert egyszerűen nem látom a kiutat a fájdalomtól. Igen, sajnálom magam, mert elhagytak. Sajnálom magam, mert kurvára egyedül vagyok és magányosnak is érzem magam minden egyes nap. Sajnálom magam, mert bíztam valakiben, aki elárult. Sajnálom magam, mert már nincs itt az anyukám, hogy segítséget kérjek. Sajnálom magam, mert elvesztettem az önbizalmam. Sajnálom magam, mert attól félek, soha senki nem fog már engem nőként szeretni. De leginkább azért sajnálom magam, mert olyan törést kellett elszenvednem, aminek következménye kihatással van a gyerekre is. És ezt egyikünk sem érdemelte meg. Nagyon nem.