El sem hiszem, de már volt olyan nap, amikor azt éreztem, mégis csak én jöttem ki jobban ebből a szakításból. Hogy én vagyok jobb helyzetben, hogy én vagyok az erősebb, és lassan, de biztosan a lelkileg stabilabb is. Sőt, ma először komolyan jó érzés volt beismerni, hogy évek óta nem voltam boldog, és csak azért szerettem őt, mert szeretni akartam. Miközben a lelkem mélyén folyamatosan éreztem, hogy ennek nem így kéne mennie, mert egy boldog párkapcsolat, egy boldog család nem ilyen. Nem így működik.

Lehet, hogy most egyedül vagyok, és sokszor nincs kihez szólnom, nincs kinek elmesélnem azonnal, mi történt velem, de abban egészen biztos vagyok, hogy ez el fog múlni. Na, nem azért, mert úgyis találok magamnak valakit, hanem azért, mert egy idő után ez már nem tölt majd el rossz érzéssel. Tudom, hogy -remélem- hamarosan ismét az a lány leszek, akit nem zavar, ha egyedül van, aki úgy tudja majd eltölteni a -gyerek nélküli- szabadidejét, hogy valóban élvezi is azt. Mert én mindig ilyen voltam. Tudtam, és szerettem is egyedül lenni, csak magammal foglalkozni, feltöltődni. És ez menni fog majd megint. Mert képes vagyok rá.

Az, hogy lementem a legaljára, belenyúltam az amúgy is fájdalmas sebbe, és szembe néztem önmagammal, sőt még el is kezdtem rajta dolgozni, a legjobb döntés volt. Mert talán csonka családban nő fel a gyermekem, de legalább egy önazonos anya mellett, nem pedig egy mások miatt saját magát háttérbe szorító ember mellett.

Örülök, hogy anyának ezt már nem kellett végignéznie, legalábbis nem az első sorból. De tudom, hogy itt van velem, és ahogy egész életében, úgy most is segít. Csak most máshogy.

"Azon gondolkodtam, hogy az az elv, miszerint a dolgokat meg kell javítani, nem pedig kidobni és újat venni, nem minden esetben azt jelenti, hogy a fennálló kapcsolathoz kell ragaszkodni az eredeti formájában, hanem jelentheti azt is, hogy önmagunkat javítjuk meg, és a kapcsolatot más síkra emeljük."
/Bucsi Mariann/