Ezt érzem. És ez az, ami annyira fáj. Hogy igazán sehova sem tartozom. Amíg anya élt, nem tudtam, hogy lehet ezt érezni. Amikor meghalt, kapaszkodtam a lacival közösen létrehozott családomba. Aztán ő is elment, és az utolsó ilyen kapaszkodó is megszűnt.

Az apukám általános iskolás koromban elhagyott. Szerettem és szeretem most is, hiszen az apám, de sosem éreztem, hogy igazán hozzátartoznék. Nem volt része a mindennapjaimnak, a problémáimnak, az örömeimnek. Mindig volt, de igazán sosem volt jelen.

A tesómmal sem volt soha szoros a kapcsolatunk. Fogalmam sincs, miért alakult így, és azt hiszem, ez már nem is nagyon tudna megváltozni, de ő sem az az ember, akire úgy gondolok, mint lehetséges támaszra.

És ezzel kifújtak a családi lehetőségeim. Ennyi a vérszerinti családom, és nem érzem, hogy hozzájuk tartoznék.

Persze jöhetnék még a gyerekemmel. De hozzá nem én tartozom, hanem ő tartozik hozzám, ami egy nagyon más érzés. Érte nekem kell felelősséget vállalnom, nem pedig fordítva. Hozzá nem mehetek, ha támogatásra van szükségem, hiszen nekem kell a támogatásnak lenni, a támasznak, az ő kapaszkodójának.

Elveszett a hátországom. Az a mindig megnyugtató, biztos hely, ahol tudtam, hogy sosem érhet baj, ahova bármi is történt hazamehettem és nem voltam egyedül. Mostanra egyedül lettem. Már nincs ilyen hely, ahova így hazamehetnék.

Az ember "valahová tartozási" szükséglete olyan, mint egy fa gyökérzetének a talaj: be kell kötődni ahhoz valahová, hogy a viharoknak ellen tudjunk állni. /Bagdy Emőke/