HTML

Szerintem...

„A sors akkor állít minket nagy döntések elé, amikor a legkevésbé sem számítunk rá. Ilyenkor derül ki, elég bátrak vagyunk-e, hogy megváltoztassuk az életünket. Ilyenkor nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna, és nem hivatkozhatunk arra, hogy még nem vagyunk felkészülve a döntésre. A próba nem vár. Az élet nem néz hátra.”

Szerintetek...

  • Szeszti: Most én is így érzem... (2012.05.17. 16:08) eltűn(őd)és
  • Szeszti: ÉS ez egy nőnapi post... szép. :D <3 (2012.03.10. 06:55) Megfejtődött
  • Szeszti: Én hazaértem. :) (2012.03.05. 16:34) Mesterséges lélegeztetés
  • Szeszti: Nem feltétlenül. Sokszor tudjuk, hogy meg KELL hoznunk a döntést, viszont az akkor épp helyesnek v... (2012.03.02. 19:23) ???
  • Szeszti: Létezik... :/ (2012.02.24. 12:38) speechless

2022.03.25. 20:25 Angry Angel

Bárcsak itt lennél...

Annyi mindent szeretnék mondani. De most mégis megálltak az ujjaim a billentyűzeten, mert azt sem tudom, hol kezdeném.

Talán ott, hogy mennyire magányos vagyok. És mennyire szomorú. Pedig történnek ám jó dolgok is az életemben, mióta ő elment. Már nem veszekszünk a gyerekkel a házi miatt, mert már nem hozza haza. Már nem váltott műszakban dolgozom, így jut idő munka után a nyugodt játékra, szórakozásra. És a fizetésemet is megemelték. Valahogy mégsem tudok ezeknek teljes szívvel örülni. Talán, ha itt lennél, és el tudnám mesélni, és te is örülnél, akkor jobban érezném a súlyát a jó dolgoknak. De már nincs kinek elmesélnem. A gyerek még nem érti, a barátok meg örülnek ugyan, de az nem ugyanaz.

Sokszor eszembe jut az is, hogy ki kéne menni a temetőbe, de mégis úgy alakul, hogy csak ritkán jutok el oda. Mondjuk nem is ezen múlik, hányszor jutsz eszembe. Rengeteget gondolok rád, naponta többször is. Soha nem voltam az a csak temetőben emlékezős fajta ezt te is tudod, úgyhogy bízom benne, nem is hánynád a szememre. De valahol mégis bánt a dolog.

Szeretnék elmenekülni hozzád. Régen mindig azt csináltam, ha nem voltam jól. Átmentem, leheveredtem a kanapéra, és beszélgettünk. Nagyon hiányzik, hogy beszélgessünk. Emlékszem, mennyire sírtam, amikor ültem a kisszéken és elmondtam, terhes vagyok. Akkor azt hittem, annál nagyobb trauma nem érhet. De mivel mellettem voltál, tudtam, hogy megoldjuk. Ezt is. Ahogy már sok mindent megoldottunk az életben. De most nem vagy itt. Ezt a traumát hogy fogom megoldani? Ezt a kettőt! Egyedül? Hogyan?

Nap mint nap azt érzem, hogy védőháló nélkül maradtam. Akkor, 2019. augusztus 27-én kihúzták alólam. Azóta meg már a talajt is. Csak lógok a semmiben, és rohadtul bízom benne, hogy van annyira erős a két karom, hogy nem zuhanok le. Még akkor sem, ha van a hátamon egy plusz súly, egy kis hátizsák, akit úgy hívnak: Lia. Miatta kell még jobban kapaszkodnom. De be kell vallanom, néha rohadtul fárad a kezem. Bárcsak itt lennél, és segítenél kapaszkodni...

Szólj hozzá!


A bejegyzés trackback címe:

https://offy.blog.hu/api/trackback/id/tr8917789762

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása