Annyi mindent szeretnék mondani. De most mégis megálltak az ujjaim a billentyűzeten, mert azt sem tudom, hol kezdeném.

Talán ott, hogy mennyire magányos vagyok. És mennyire szomorú. Pedig történnek ám jó dolgok is az életemben, mióta ő elment. Már nem veszekszünk a gyerekkel a házi miatt, mert már nem hozza haza. Már nem váltott műszakban dolgozom, így jut idő munka után a nyugodt játékra, szórakozásra. És a fizetésemet is megemelték. Valahogy mégsem tudok ezeknek teljes szívvel örülni. Talán, ha itt lennél, és el tudnám mesélni, és te is örülnél, akkor jobban érezném a súlyát a jó dolgoknak. De már nincs kinek elmesélnem. A gyerek még nem érti, a barátok meg örülnek ugyan, de az nem ugyanaz.

Sokszor eszembe jut az is, hogy ki kéne menni a temetőbe, de mégis úgy alakul, hogy csak ritkán jutok el oda. Mondjuk nem is ezen múlik, hányszor jutsz eszembe. Rengeteget gondolok rád, naponta többször is. Soha nem voltam az a csak temetőben emlékezős fajta ezt te is tudod, úgyhogy bízom benne, nem is hánynád a szememre. De valahol mégis bánt a dolog.

Szeretnék elmenekülni hozzád. Régen mindig azt csináltam, ha nem voltam jól. Átmentem, leheveredtem a kanapéra, és beszélgettünk. Nagyon hiányzik, hogy beszélgessünk. Emlékszem, mennyire sírtam, amikor ültem a kisszéken és elmondtam, terhes vagyok. Akkor azt hittem, annál nagyobb trauma nem érhet. De mivel mellettem voltál, tudtam, hogy megoldjuk. Ezt is. Ahogy már sok mindent megoldottunk az életben. De most nem vagy itt. Ezt a traumát hogy fogom megoldani? Ezt a kettőt! Egyedül? Hogyan?

Nap mint nap azt érzem, hogy védőháló nélkül maradtam. Akkor, 2019. augusztus 27-én kihúzták alólam. Azóta meg már a talajt is. Csak lógok a semmiben, és rohadtul bízom benne, hogy van annyira erős a két karom, hogy nem zuhanok le. Még akkor sem, ha van a hátamon egy plusz súly, egy kis hátizsák, akit úgy hívnak: Lia. Miatta kell még jobban kapaszkodnom. De be kell vallanom, néha rohadtul fárad a kezem. Bárcsak itt lennél, és segítenél kapaszkodni...