„A párkapcsolat segíti személyes fejlődésünket, segít jobb emberré válni, magunkat is jobban megismerni.“ /Jorge Bucay/

7 év, pandémia, anya halála - ezek mind mind hozzájárultak ahhoz, hogy ott tartsunk most, ahol. Nem tudok beszélni a szomorúságomról, a tragédiáimról, és ezt csak megfejelte a hónapokig tartó bezártság. Hogy a szerencsétlennek tartott 7 évről ne is beszéljünk…

Azt mondják, az ember akkora pofont kap az élettől, amekkora ahhoz kell, hogy kinyíljon a szeme. Na, hát az én pofonom elképesztően nagyra sikerült. Nem volt elég a beteg anyukámat egyedül ápolni, majd pár hónap alatt a halálig kísérni, képes voltam az életem szerelmének hitt férfit úgy elhanyagolni, hogy kiszeressen belőlem, és a szakítás kapujába „lökjem“.

Egész életemben azt gondoltam, óriási „találmány“ a pszichológus, és mindenkinek kötelezővé kéne tenni. Ennek ellenére mégsem voltam képes segítséget kérni az anyukám betegségének, majd halálának kezelésében. Egyrészt azt gondoltam (ahogy mindig), hogy majd megoldom egyedül, másrészt mindig más volt a fontosabb, más, akit/amit magam elég helyeztem. Ezt most már nagyon bánom. Azóta persze elmentem, és járok is hetente tisztességgel, de félek, hogy már csak azokon a problémákon tudunk segíteni, amik egyedül engem érintenek, és nem a kapcsolatunkat.

Borzasztóan félek, soha nem gondoltam, hogy valaha ennyire fogok szeretni valakit, és ennyire félni attól, mi lesz velem, ha elhagy. De ha már csak annyit elértem ezzel a nagy pofonnal, hogy az önismeret útjára lépjek, és rendezzem magamban/magammal a rendeznivalót, akkor már nem volt hiába. A kapcsolatunkért pedig megpróbálok a már jobb ember énemmel küzdeni. Hátha még nincs késő.