"Körülbelül egy évvel korábban olvastam Malcolm Gladwell Ösztönösen című könyvét. Nem akarom leegyszerűsíteni a gondolatmenetét, de a lényege az, hogy jobban kellene bíznunk az ösztöneinkben - az agyunk állati része ösztönösen elugrik egy teherautó elől, még mielőtt lenne időnk gondolkodni. Szerinte azok a hirtelen döntések, amelyeket látszólag kevés információ birtokában hozunk meg, és amelyeket megérzéseknek szoktunk hívni, általában helyesnek bizonyulnak." /Harlan Coben/

...de akkor miért nem hallgatunk rájuk? Ha ott motoszkál valami kis aprócska kétely, rossz érzés, bármi, akkor miért bólintunk rá mégis az "ajánlatra"? Annyira jó utána a fejünket a falba verni, miközben azt mondogatjuk, hogy: ugye? ugye? tudtam, hogy ez lesz. Hányszor kell még bebizonyítani magunknak, hogy igenis jók a megérzéseink és azok egyértelműen értünk vannak és nem ellenünk? miért kell megvárni, hogy megint minden összeomoljon?

És amúgy is: mennyi összeomlást tudunk elviselni? hányszor tudunk újra felállni? hol az a pont, mikor azt mondjuk most már elég, nem bírunk többet?