Eljött a nap, amikor belátta, nem megy és nincs értelme erőltetni. A szerelem elmúlt. Ennyi volt. Elköltözik. A lakás megvan, a kulcsok a zsebében, már csak a mindennapi apróságokat kell megvennie oda. Én pedig végleg eltörtem. Mert bár az eszem tudja, hogy erre mindkettőnknek szüksége van, a szívem nem hajlandó felvenni a fonalat. Nem tudja. Képtelen elfogadni, hogy ez történik.
Ő meg ha hosszútávon nem is biztos, hogy jól, de rövid távon mindenképpen nekem megfelelően kezeli a helyzetet. Szeretget, ölelget, vigasztal, miközben krokodilkönnyeket hullatok. Napok óta. Biztosít róla, hogy fontos vagyok neki, hogy az élete része leszek örökre, hogy szeret (még ha nem is úgy, ahogy én szeretném), és hogy bármikor számíthatok rá. De most akkor is elmegy. Mert el kell mennie. Én pedig összetörve, szétesve, teljes kétségbeeséssel megkezdem majd az új évet. Mert az élet megy tovább, még akkor is, ha ez csak ennyi volt...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.