9 nappal ezelőtt feltette a nagy kérdést. Na, nem AZT a kérdést, hanem azt, ami a folytatása lehet a kapcsolatunknak. Hogy: mi lesz, ha megpróbáljuk? Annyira meglepett, hogy hirtelen nem is tudtam, mire gondol. Aztán amikor rájöttem, akkor meg azt nem tudtam, mit kéne mondanom. Őszintén nem tudtam, mi lesz, ha megpróbáljuk. De egyértelmű volt, hogy meg akartam tudni és próbálni.

Néhány nappal korábban épp azt ecseteltem neki, hogy lehet, nem tudom megvárni. Hogy nem biztos, hogy kitart a szerelmem, ha semmi nem táplálja. Ha nem adhatok és nem is kapok szeretetet, akkor egyszerűn csak tovaszáll. És ettől rettenetesen megijedtem. Hogy ő is megijedt-e, azt nem tudom, hogy ennek köze van-e a próbálkozáshoz, azt sem. De valahol mélyen bízom benne, hogy ez is hozzájárult a folytatáshoz. Merthogy úgy döntöttünk, megpróbáljuk újra együtt. 

Amit pedig meg tudok tenni a működő, legfőképpen jól működő kapcsolatért, az a fejlődés. Például megengedem magamnak, hogy mások segítsenek. Vagy azonnal kimondom, ami bánt, és nem tartogatom magamban. És figyelembe veszem az ő igényeit is, nem csak a sajátomra figyelek. Mert bár rossz érzés, ha egy hosszabb távollét után külön programra vágyik, rá kellett jönnöm, hogy az nem "ellenem/ellenünk" szól, egyszerűen csak szüksége van a munka utáni kikapcsolódásra. Azt pedig igazságtalan felróni neki...

Szóval több dologban is felnyitotta a szemem ez az elmúlt néhány hónap, aminek nagyon örülök. Csak sajnálom, hogy ez volt az útja, mert nagyon fájt. De ahogy korábban is írtam: az ember akkora pofont kap az élettől, amekkorára szüksége van ahhoz, hogy kinyíljon a szeme. Remélem, ez elég nagy volt. Mert ennél nagyobbat nem biztos, hogy kibírnék.