Igazán sosem voltam boldog abban a kapcsolatban. Hazudtam magamnak, neki, és másoknak is. Annyira igyekeztem magam meggyőzni arról, hogy ez így rendben van, hogy ideig óráig még én is elhittem. Nem akartam szembenézni a lehetőséggel, hogy az én gyerekem is csonka családban nőjön fel. Ez egyáltalán nem volt tudatos. Erre mostanában jöttem rá. Annyira akartam, hogy működjön, hogy minden vörös zászlót elrejtettem még magam elől is.

Mindig mindenkinek azt mondtam, nem zavar, hogy sokat van távol. Mert nem akartam szembenézni vele, hogy de, igenis zavar. Mindig mindenkinek azt mondtam, hogy jó apa, közben meg azt éreztem, hogy megfulladok a feladatok súlya alatt, amiket legtöbbször egyedül kellett megoldanom. Mindig elnyomtam az érzést, hogy sokszor magányos vagyok mellette, mert úgy éreztem, tartozom neki azért, amiért anno úgy döntött, hogy velünk marad, mikor terhes lettem. És mindeközben napról napra veszítettem el önmagamat, azt a cserfes, vagány, vidám, hangosan nevető lányt, aki előtte voltam. Aki imádta az embereket, a társaságot, a szórakozást, de ugyanígy imádott egyedül lenni, elmélkedni, olvasni, ha épp arra volt szüksége. Aztán hirtelen a nyakamba szakadt a magány, az érzés, hogy nem érdeklem úgy igazán, hogy vannak nálam sokkal fontosabb dolgai is. És nem szóltam. Némán tűrtem, mert nem vettem ezeket észre. Lehúztam a rolót a szemem előtt és robot üzemmódra kapcsoltam. Teljesen önkéntelenül, tudattalanul. Fel sem tűnt, hogy ezt teszem.

Igazán sosem voltam boldog abban a kapcsolatban. Most már látom. De nagyon nehéz volt ezt bevallanom. Viszont most, hogy ezt beláttam, már nem bánom, hogy elment. Inkább legyek egyedül boldog (vagy csak törekedjek rá, ami egyes egyedül rajtam múlik), mint valaki mellett boldogtalan. Mert az nem élet. Legalábbis nem olyan, amilyet én szeretnék élni.