Nem egyszerű olyan szülő(k) mellett felnőni - főleg dolgozni -, akiket viszonylag sokan ismernek. Egy ideig biztos, hogy nem azért ismernek meg, mert azt csinálod amit, hanem azért mert xy-nak vagy a gyereke. Pont emiatt nem is biztos, hogy őszinték veled az emberek. Persze sokan jöhetnének most azzal, hogy mennyi előnye van annak, ha sokan ismerik az ősöket. Hazudnék, ha azt mondanám, nem éreztem már a pozitív oldalát ennek. De a negatívumaira mindig jobban emlékszik az ember. Legalábbis én.
Azonban ma történt valami, amire már nagyon régen vártam, és ami feldobta - az egyébként elég semmilyen - napomat. Ma este végre valaki - ezúton is köszönöm neki, bár nem hiszem, hogy ezt olvassa - amiatt ismert meg, amit csinálok. A munkám miatt. És ez jó. Annyira örültem neki, hogy azonnal el kellett mesélnem valakinek. Jó érzés volt, hogy velem örült. Köszi! :)
Régen voltam már büszke magamra, de most megint megtörtént. Szeretem ezt az érzést. :)
"Büszkeséget adni nem lehet, de olyan fajta megértést igen, melyben a másik ember meglátja saját belső erőit és rátalál saját büszkeség érzésére."
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.