Na, most rám tört. A pánik. Amikor az ember csinál valamit, szívvel-lélekkel, szereti is azt a valamit, esetleg még meg is dícsérik érte, elismerik az nagyon jó érzés. Ám ettől függetlenül mégis előfordulhatnak olyan pillanatok, mikor egyáltalán nem biztos magában. Mikor folyton-folyvást az jár a fejében, hogy: tényleg elég jó vagyok?, biztos jó, az amit csinálok?, de legfőképpen: tetszik majd annak, akinek szánom? Nálam ez már a pánik. És mostanában csak ezek járnak kicsi buksimban. Előttem áll egy feladat, amit meg kell oldanom. Sok múlik rajta. Kis túlzással mondhatnám azt is: minden. Legalábbis a jelen helyezetben.
Nem mondom, hogy maximalista vagyok, de sosem éreztem azt, hogy eljött az a pont, mikor hátradőlhetek, mert annyira jó vagyok. Sem a táncban, sem az írásban, sem semmiben. Hiába kaptam különböző elismeréseket, mindig tudtam, van még mit tanulnom. Hisz tudjuk: jó pap holtig tanul...
De mégis úgy érzem, most szükségem van arra (vagyis az kell), hogy úgy érezzem, meg tudom csinálni, mert vagyok annyira jó. Legalábbis szeretnék. Aztán majd kiderül, hogy jól gondoltam-e... remélem igen.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.