Először is:
Elveszíthetünk valakit, aki igazából sosem volt a miénk?
Másodszor pedig:
Aki szeretné, hogy valaki az "övé" legyen, az miért veszíti el folyton? Vagyis igazából miért nem kapja meg?
Mostanában valahogy mindig ezekbe futok bele a környezetemben.
Ha jobban belegondolok az első kérdésbe, a válaszom: nem. Hisz', ha nem is a miénk, akkor nem veszíthetjük el. Ettől függetlenül persze érezhetjük azt. Ami nyilván a kötődésnek köszönhető. Mert, ha már valamilyen szintű kapcsolat van a két ember között, akkor kicsit a "sajátunknak" érezzük, ergo ha eltűnik, akkor úgy érezzük, elvesztettük. Szerintem...
A másik dolog pedig fura. Mert kicsit az az érzésem, hogy minél inkább akarunk valamit, annál nehezebben kaphatjuk meg. Ami egyrészt azért is lehet, hogy utána tudjuk értékelni, úgy igazán, másrészt pedig talán azért, hogy megtanuljuk, egyedül is megy. Ugyanúgy kapunk levegőt, ugyanúgy létezünk és legalább többet foglalkozhatunk magunkkal. Mert semmi rossz nincs az egyedüllétben. Sőt! Lehet kifejezetten élvezni is.
Ezt pesze lehet azoknak magyarázni, akik most épp azt érzik, semmi nem jön össze. Ilyenkor kell megmutatni nekik a kicsiaprómosolytcsalódolgokat. :)
Just for now. ;)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.