"Némelykor bizonytalanság tölti be lelkünket, és éjjeli sétákra, bolyongásra csábít a csillagok fényében. A fiatalság folyton valami csodára vár. Ezért bolyong éjszaka szívesen, cél nélkül."

Megvan. Azt hiszem, ez az érzés vonatkozik most mindenre. A bizonytalanság. Csak az a baj, hogy ezen a séta sem segít. Talán ezért is nem tudok magammal mit kezdeni mostanában. Mert mindent képlékenynek érzek, nincs egy biztos pont, nincs egy dolog, amibe kapaszkodhatnék. Nincs semmi. Csak a 'lehet', a 'talán', a 'majd kiderül' és a 'nem biztos'. Ehhez jön a gondolkodást-gerjesztő egyedüllét, ami szintén nem nyújt megoldást.

A legszebb az egészben, hogy fogalmam sincs, mit kellene csinálnom, hogy ez elmúljon.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Viszont rájöttem egy-két dologra:

- Leginkább azért sajnálom, hogy már nem táncolok, mert akkor láttam a szüleim arcán utoljára azt, hogy igazán büszkék rám. Amikor a színpadról lenézve ezt látod, az semmivel nem hasonlítható össze. Ahogy az érzés is leírhatatlan.

- Nem szeretem, hogy bizonyos emberekkel csak akkor tudok beszélgetni, amikor ők akarnak.

- Rossz, hogy tudom, van olyan ember, akivel megcsinálhatnám a sajátos kis őrültségeimet, csak egyelőre "nincs kéznél".

ellenben

- Örülök, mert tudom, hogy kb. 2,5 hét múlva itthon lesz Zozzanat.

- Eldöntöttem, hogy véghezviszem azt, amit szeretnék. És úgy, ahogy szeretném.

- Nem adom fel a számomra fontos dolgokat.