Amíg kicsi voltam, sosem tudtam -vagy nem foglalkoztam vele-, milyen érzés büszkének lenni. (pedig ott volt a tánc, és annak kézzelfogható eredményei)
Büszkének lenni saját magadra. Arra, amit csinálsz. És most itt vannak ezek a fotók, amiket a koncerteken csinálok. Még mindig csak saját magam szórakoztatására, és még mindig csak "szerelemből". Néha nagy magányomban meg is veregetem a saját vállam, ha egy-egy olyan képet találok, ami nagyon tetszik. De amikor azok a zenészek, akiket a fotó ábrázol, lecserélik a profilképüket egy olyanra, amit én csináltam, el tudnám sírni magam. Természetesen örömömben. Mert akkor - amellett, hogy eszméletlen, kimondhatatlan boldogság tölt el, büszkeséget is érzek. Hogy a többszáz (esetleg ezer) kép közül, amiket róluk csinálnak, mégis az enyémet választják. Hogy érdemesnek tartják arra, hogy ezzel "reklámozzák" saját magukat. A facebook csodájának köszönhetően pedig naponta/hetente szembesülök ezzel. Igen, ez is egy olyan kicsiaprómosolytcsalóság, ami marha sokat jelent és ami nem engedi, hogy azokon az 'utálokmindent, semmiértelmesemminek' napokon feladjam azt, amit szeretek. És nem mellesleg seggbe is rúgjon, hogy: de, van értelme.

Amikor odajönnek, ők, a zenészek, hogy megköszönjék a képeket, és elmondják, hogy mennyire tetszenek nekik, csak állok és zavarban vagyok. Boldog, zavarbanlévő, és amellett, hogy egy pillanat alatt képes lennék a nyakukba ugrani és közölni: szeretlek, felspannolt is, hogy legközelebb még jobb képeket akarok csinálni. Kicsit ilyen 'kihívás elfogadva' érzéssel. Mert bármennyire tetszenek is, sosem leszek tökéletesen elégedett. Sosem dőlök majd hátra, hogy ennyi, ez a max, amit adni tudok. Nem. Sosem lesz tökéletes, mindig van hova fejlődni, folyton lehet újat tanulni, és időről-időre jobb képeket csinálni. Olyan pedig nincs, hogy ÉN valamit nem tudok megoldani. Kizárt. Mert addig megyek, amíg olyan nem lesz, amilyennek akarom. Ez maximalizmus? Lehet. Folytonos elégedetlenség? Talán. Tökéletességre törekvés? Előfordulhat. De egyáltalán nem bánom. Sőt! Mert, ha ez kell ahhoz, hogy fejlődjek, tanuljak, kiteljesedjek, akkor köszönöm szépen, elfogadom. És nem utolsó sorban imádom is. Addig pedig, míg szeretem ezt az egészet csinálni, és így csinálni, addig túl nagy baj nem lehet. szerintem.

ha pedig egy általam - de legfőképpen mások által!! - nemkicsit elismert fotós ajánl valakinek, arra már nincsenek is szavak. csak érzések. de azok nagyon.