... jó volt.
Sok olyan pici dolognak örültem (nagyon), amit máskor talán észre sem veszek, eszembe jutott sok apróság, amitől még jobban éreztem magam. És ez csak az odaút volt.
Feltett lábbal vezetni, miközben a legnagyobb örömöm, hogy a cseresznyemagokat az ablakon köpködöm kifelé; amikor a szembejövő autóból rám mosolyognak, mert egyfolytában vigyorgok; eszembe jutott, mikor egy téli napon Viktorral elautókáztunk Egerbe borért és napsütésben sétáltunk a hóban; élveztem, hogy egyedül autózom a napsütésben, meleg van, énekelek és szabadnak érzem magam.
Aztán az is jó volt, hogy olyan helyen jártam, ahol utoljára egész kicsi koromban és amihez jó emlékek fűznek; feküdni a tóparton távol az emberektől, zenét hallgatni, olvasni és közben hagyni, hogy égessen a nap; szétnézni és magamba szívni a nyugalmat; elfelejteni minden gondot és csak úgy lenni.
Mondanom sem kell a már említett "úúdeszexivagyokteccemmi?" srácok idén sem hiányozhattak. Csak most fiatalabbak voltak és kevésbé idegesítőek. Jólesett, hogy csak távolról "gyönyörködtek" bennem és csak az arckifejezésükből tudtam, mire is gondolhatnak.
Hazafelé is égetett a nap, de nem bántam. Örültem, hogy képes vagyok térkép nélkül is eljutni oda, ahova szeretnék; jól esett, mikor a szembejövő jelezte, hogy trafihoz közeledek; de a legnagyobb öröm mégis az a motoros srác volt. Aki először megelőzőtt, majd hátranézett és onnantól együtt jöttünk. Mosolyok itt is, ott is, majd egyszercsak megelőztem. De nem adta fel. Szépen nyugodtan követett, mintha csak megnyugtatná a dolog, hogy látja, rendben vagyok. Egész sokáig így mentünk kettecskén, de jött egy nagy kereszteződés és szétváltak útjaink. Először azt hittem, más irányba tart, mint én. De a visszapillantóból láttam, hogy egész egyszerűen megfordult és visszament arra, amerről jöttünk. Csak elkísért. Örültem. :)
Ahogy annak is, hogy nem sokkal később megláttam a Szolnok táblát. Szoktam ilyet érezni. Néha...
