... megkérdeztem tőle: mit csinálsz? - mesélte a lány.
a válasz természetesen egy egyszerű semmi. ezt persze én sem hiszem el, de miért nem lehet egy kicsit bővebben? vagy mondja azt, hogy nincs kedve beszélgetni vagy mittudomén.
szívem szerint visszaírtam volna, hogy: Igen? Ha ennyi időd van, akkor ráérsz összepakolni a cuccaidat és hazaköltözni.

és őszintén: mi tart vissza tőle, hogy megtedd? - kérdeztem.

fogalmam sincs. félek, hogy nem jönne vissza...

na igen. mindig ezzel basszuk el. félünk. de mitől? elveszünk egyedül? éhenhalunk? nem kapunk levegőt? dehogynem. csak "jobb" vele boldogtalannak lenni, mint egyedül...

de áruld már el nekem, miért? miért nem vagyunk elég bátrak azt mondani, hogy elég, ennek itt most vége? miért bízunk mindig abban, hogy holnap majd jobb lesz, mikor valahol mélyen mi is nagyon jól tudjuk, hogy úgysem. tényleg jobb, ha ott van mellettünk de közben állandóan csak a baj van és már nem vagyunk boldogok? miért félünk megpróbálni egyedül boldognak lenni? miért viselünk el olyan dolgokat, amiket régebben sosem képzeltünk volna? miért gondoljuk, hogy nekünk ez kell? hogy nélküle rosszabb lenne? hiszen önmagunkban is teljes személyiséget alkotunk. aki mindenre képes, akinek családja van, barátai, tervei, céljai, álmai ésatöbbi.

talán csak így könnyebb... így magunkon kívül mást is hibáztathatunk. mert ahhoz nagyon értünk...

pedig mennyivel egyszerűbb lenne megfogadni a tanácsot, amit egyszer kaptam: keress magadnak egy rendes fiút... nem ezt érdemled!

de - már bocsánat - nekünk ők sosem kellettek...

és magunkat ismerve, ez egy darabig még így is marad...

hurrá, szép jövő elé nézünk! ...