"Az én családom olyan, mint egy puzzle. Csak hiányzik néhány darabja."

Ezzel a hasonlattal szokott élni a kislányom, amikor a családjáról beszél. Majd hozzáteszi:

"Nem szeretném, ha még több darabja elveszne..."

Látom, és érzem, mekkora fájdalom neki anyukám halála és az apukája elköltözése, mégis a lehető legügyesebben kezeli. Néha szeretnék én is olyan ügyes lenni, mint ő. Mert jól csinálja. Nem rágódik ezen folyton - legalábbis nem mondja, ha azonban rátör a szomorúság, akkor szól, és beszélgetünk róla. Egyszerűen csak alkalmazkodik a helyzethez.

Elképzelésem sincs, hosszútávon milyen hatással lesz rá ez az egész, és valójában hogy dolgozza föl ezeket a rövid idő alatt őt ért hatalmas veszteségeket, de egy biztos: én itt leszek neki, mint biztos pont, amíg világ a világ. És csak reménykedek, hogy ez elég lesz a zavartalan fejlődéséhez.