Sokszor, sokféle gondolatom volt már a barátságról. De az alap sosem változik. Csak az évek múlásával egyszerűen kitisztul a kép.

Kell egy doboz. Kellene. Mindenkinek. Egy burok. Egy olyan hely, ahova elmenekülhetsz. Ahol tárt karokkal várnak, ahol megvigasztalnak, ahol veled együtt örülnek, ahol segítenek, ahol önmagad lehetsz.

Nekem van ilyen dobozom. Minden fala egy-egy ember. És ezek az emberek a barátaim. Azok, akik tényleg mindig itt vannak nekem. Ha segítség kell, segítenek. Ha szomorú vagyok, felvidítanak. Ha jó kedvem van, velem örülnek. Ha dühös vagyok, lenyugtatnak. Ha eltűnök, felhívnak. Ha ők tűnnek el, én hívom őket. Ha nem történik semmi, azt is megbeszéljük. És nem ítélkeznek. Nincsenek rosszalló pillantások, odavetett félmondatok. Nem azért vagyunk barátok, hogy elmondjuk a másiknak mit rontott el. Hanem azért, mert ott vagyunk és segítünk egymásnak, ha szükséges. Vagy egyszerűen csak várfalként állunk mögötte.
És ami számomra nagyon fontos: mindez távolságtól függetlenül működik.

Köszönöm, hogy van dobozom.