... Képzeljük el, hogy valakinek húsz éven keresztül be van csukva a szeme. Vagy tíz. Ha egyszer csak egy pirinyót kinyitja, az mennyire fog fájni! Tehát a vak ember első lépése annak elfogadása, hogy a szemkinyitás kibaszottul fog fájni. Nem picit, hanem be fog hugyozni a fájdalomtól.

Azonban itt keletkezik az egyik probléma. Mi van akkor, ha az illető konfliktuskerülő, és fél a kudarctól? Egyértelműen nem fogja merni kinyitni a szemét. Mert fél a fájdalomtól is. De ha fél a fájdalomtól, akkor hogy fog belevágni valami új dologba? Mert ez nagyon új helyzet lesz, legfőképpen ismeretlen, ami akár kudarccal is járhat. Továbbá, ha fél a fájdalomtól, akkor el is akarja felejteni mindazt, amit újra és újra át fog élni!

Hát, így kezdődik a szemkinyitás... Egyrészt nagyon fáj, mert vakító a fény, másrészt jönnek a felismerések, hogy: "Úristen, mennyi időt elszúrtam!"

Honnan jön az energia? Milyen erő viszi mégis keresztül ezeket az embereket, akik így döntenek? Azt hiszem, az a vágy, hogy tudjanak szabadon levegőt venni. Vakon egy ember úgy lélegzik, hogy a mellkasán mázsányi kő hever. Amikor szabaddá válik, akkor a kövek lekerülnek. Valójában nem arra születtünk, hgoy szenvedjünk, így a fájdalom megléte ösztökél arra, hogy ezt megszüntessük, vagy feladjuk. Az az ember, aki nem mer szembenézni a fájdalommal, az azt mondja, hogy a Csernus egy fasz, egy agresszív, szadista állat. ..."