"Mintha bekéredzkedett volna valami alaktalan, szürke vigasztalanság, valami, ami a bánatnál is szomorúbb - egy távoli, névtelen emlék, szélfújta, végtelen hullám, hogy visszakövetelje, amit kivetett egykor egy elfelejtett szigeten - a parányi emberséget, fényt és eszmét..."
...és csak ülök, nézek. Semmihez nincs kedvem. Sem erőm. Ilyen szintű szomorúságot nagyon régen éreztem. Azt a fajtát, ami először borzasztóan nagy dühvel érkezik. Mikor ütnél-vernél, csak hogy jobb legyen. De nem teszed. Mert úgysem lenne jobb.
Hiába próbálnak megvígasztalni, nem lehet. Ez most nem olyan. Semmi mást nem érzek, csak a dühöt. Aztán órák telnek el és csak a szomorúság marad. Ráül minden tagomra, a gondolataimra, érzéseimre. És ekkor elönt a tehetetlenség. A legrosszab mindközül.
Marad a sötét szoba, a kedvenc zenék, az önsajnálat, hogy holnap minden más legyen. Még akkor is, ha a helyzet úgysem javulhat...csak a hozzáállás.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.