Két kedvenc részem is van a ma hajnalban elolvasott Encitőlajándékba könyvből:
"A legjobb érzés, ami egy börtönnel kapcsolatos lehet, az a távozás... Nem hittem el, hogy ennyire "felszabadító" lehet, amikor kinyílik előtted az utolsó kapu, és kisétálhatsz a fogdából. A fellépés után irány az első kocsma, mert muszáj volt valahogy feldolgozni a történteket, hiszen mégiscsak bűnözőknek játszottunk, és ugye bent nem volt pia. Olyan meg nincs, hogy a Hollywood Rose ne igyon egy koncertje alkalmával.
Bementünk a kocsmába, kikértük a kötelező rövidet és egy sört, aztán gondoltuk, elpoénkodunk. De nem így lett... Mindenki bámult maga elé, és próbálta emészteni a látottakat/hallottakat." - azért mert értik... Ők is.
"Én mindig is abban hittem, hogy azt kell tenni, amit a szívünk diktál, és nem szabad gátat szabni annak, amit a bensőnk szeretne. És persze semmit sem szabad túlzásba vinni, mert egy megcsömörlött embernél nincs rosszabb (úgyhogy amint terhessé válik számotokra egy szerető, nyugodtan vezessétek az ajtó irányába az illetőt, és keressetek mást).
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.