"Kóstolgat az élet minket, gondoltál már erre? Hoz rengeteg jót, de mindig valami nagy árat fizetsz. Olyan terheket ró rád, meggebedsz. Aztán megint ad. Elvesz, ad. Néha azt érzem, figyeli, mit bírsz még..."
Most pontosan ezt érzem én is. De ez miért jó? Így kell fenntartani az egyensúlyt? És mi van, ha egyszer nem bírjuk tovább? Ha olyat vagy annyit vesz el, amennyit már nem bírunk? Vagy ez kézenfekvő, hogy csak akkora súlyt/veszteséget kapunk, amit még tuti elbírunk - még ha először nem is így gondoljuk?
Szeretnék egyszer okos lenni...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.