Néha nagyon tudom sajnálni, hogy már nem vagyok gyerek. És nem feltétlenül a "felnőttes" dolgok miatt. Ma találtam egy nagyon aranyos írást arról, mik azok a dolgok, amikre nem fognak emlékezni a mostani fiatalok. És szomorú lettem.
Mert amíg nekünk teljesen normális dolog volt hónapokat várni egy eredeti! kazettára, vagy napokat egy levél megérkezésére, addig ők másodpercek alatt letöltenek bármit és felháborodnak, ha 2 percen belül nem ér oda egy mail, amit küldtek. Pedig a várakozás izgalma... óriásijó dolog.
Szerettem, hogy ki kellett várnom, míg tesóm kinövi vagy megunja a zenekaros pólóit és lenyúlhatom. Vagy mikor ott ültem a magnó mellett és startra készen vártam a kedvenc számomat, hogy felvehessem. Persze a műsorvezető ötből ötször belebeszélt... kis hőbörgés után mindegy volt, hisz' büszke voltam, mert megszereztem.
Imádtam bejárni a boltokba, mert frissen őrölt kávé illat volt, szerettem telefonfülkéből telefonálni, ha lusta voltam hazamenni; rágós matricát/tetoválást gyűjteni, majd seftelni vele a suliban; napközisnek lenni, mert ott folyton ment az őrültködés; borzasztó grafikával ellátott lövöldözős játékokkal játszani; összeveszni tesómmal, hogy mikor ki ül a gép elé és mennyi időre; hogy minden bicajomat tőle örököltem; hogy csomó dolgon osztoznunk kellett és, hogy a szüleim nem tudtak felhívni 5 percenként, mégis nyugodtak voltak.
Igen, szerettem gyereknek lenni. Akkor, ott és úgy. Nem cserélném el semmiért.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.