"Mindnyájan vágyunk arra, hogy felfigyeljenek ránk, megértsenek és dédelgessenek bennünket. Mindannyian különlegesnek és egyedinek érezzük magunkat, és sóvárgunk, hogy legyen valaki, aki hozzánk hasonlóan különleges, akivel kölcsönösen megbecsülhetjük egymást. Azt akarjuk, hogy legyen valaki, aki kiválaszt bennünket, és a maga világának közepébe helyez. Romantikát akarunk, hogy elevennek, szükségesnek és pótolhatatlannak érezhessük magunkat." - Shmuley Boteach

Igen, még én is. Én, aki egyébként -úgy általában- halálosan jól elvagyok egyedül, és akiről ezt mindenki el is hiszi. Szeretném megint azt érezni, hogy valaki olyannak kellek, aki nekem is. Hogy ne tehernek érezzem a bókokat, hogy ne azon agyaljak, mit reagáljak rá, hogy az ne legyen félreérthető, hanem élvezzem azokat, örüljek, folytonmosolyogjak, kiviruljak. Hogy ne hiába várjak egy üzenetet, hívást, akármit, hanem dobbanjon egy nagyot a szívem, mikor csak úgy, váratlanul megérkezik. Hogy ne álmatlanul fetrengjek valamire várva, hanem arra ébredjek éjszaka vagy reggel. Hogy ne kelljen megkérni valakit egy rossz napon, vidítson fel, hanem ehhez legyen elég a lénye/létezése. És a legfontosabb: a VELEM legyen és az ÚGY nézzen rám.
Szerettem ezeket. És ma kicsit hiányoznak.

"Naná, hogy bírom a 'szingli vagyok, flörtöljünk, jó pasi vagy, igyunk meg valamit' szituációkat, de néha... néha annyira hiányzik az a 'csókok, ölelések, én vagyok a barátnője és szerelmes vagyok' féle dolog."