"A bizonytalanság érzése leginkább valami lappangó betegséghez hasonlít, amely észrevétlenül felszívódik az ember szervezetébe. Van úgy, hogy nem is gondol rá, nem is vesz tudomást róla, egyszerre aztán erőt vesz rajta, és a legboldogabb perceket is meg tudja mérgezni." /Claire Kenneth/

...vagy álmatlan éjszakákat okoz. Mikor folyton-folyvást azon töröd a fejed, hogy vajon helyesen döntöttél-e. Nem tudsz elaludni és csak azon jár az eszed, visszakozz-e. Elméletben megvan, mit kéne csinálni, de vajon gyakorlatban is menne? És ami a legidegesítőbb, hogy már megint azon töröd a fejed, másokat megbántasz-e, ha megváltoztatod a döntésedet.

Remek, helyben vagyunk ismét: az a rohadt megfelelés. De miért is? Kinek is? Milyen alapon? Nem magamnak kéne elsősorban? Hisz' magammal kell minden egyes tettem/döntésem után együtt élnem. Ha nem Én vagyok/leszek az első és legfontosabb, akkor magammal cseszek ki. És egyébként is. Ki legyen Rám tekintettel, ha már én sem vagyok magamra?

fel kell hívnom. beszélnem kell vele. mert nem vagyok normális. ez most már tuti. ilyen önzetlenség nem létezik. NEM LÉTEZHET!