" Közelebb, egyre közelebb kerülök hozzá, de talán soha nem érhetem el. Talán csak azért közeledünk egymás felé, hogy azután örökre elváljunk..."
Élt egyszer egy fiú és egy lány. Mindketten (mondhatni) boldog párkapcsolatban. Évek óta barátok voltak, soha nem is volt köztük több. Aztán egyszercsak minden megváltozott. Valami elindult közöttük. Egyikük sem tudta, hogy is kezelje a helyzetet, csak azt tudták, a másik egyáltalán nem közömbös számukra. Múltak a napok, a hetek és tisztában voltak vele, ennek nem lesz jó vége. Hol imádták egymást, máskor nem is beszéltek. De érezték, ez egy letagadhatatlan kapcsolat. Már az ismerősök is látták, tudták, ők mégis próbálták titkolni, hiszen nem juthatott párjuk tudomására. Minden apró pillantásban, mozdulatban ott volt a vonzás, a szenvedély. Valahol még élvezték is a titkos kapcsolatot. Egy darabig. Aztán egyikük megelégelte a dolgot. Nem bírta az állandó feszültséget, a folytonos bizonytalanságot és azt, nem tudják mit is akarnak valójában. Hiába volt boldog percekig, órákig, ha utána napokig csak szenvedett. Végül egy nap úgy döntött, elég volt. Többé már nem akart boldog lenni percekig, órákig. Boldog szerett volna lenni állandóan. De ez úgy tűnt, kivitelezhetetlen. Nem szólt egy szót sem, nem magyarázkodott, egyszerűen csak befejezte. Mert ahogy mondani szokták: Ami nem megy, nem kell erőltetni!
Igyekszik az egészet elfelejteni, ám azóta is azon gondolkozik, mi lett volna, ha...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.