Egy számomra is fura beszélgetés gondolkodóba ejtett...
Vajon tényleg van olyan, hogy lelki társ? És ha van, mit is jelent ez igazából? Ki számít annak? És egyáltalán miért?
Ő az... (?)
...ha van olyan ember, akinek tulajdonságaiban magadat látod?
Ha rengeteg apróság van, amit mindketten szerettek és amiről ugyanúgy gondolkodtok?
Ha úgy igazából nem is tudtok összeveszni?
Ha a legboldogabb pillanataidban arra vágysz, hogy vele megoszthasd?
Ha szomorú vagy, néha úgy érzed, csak ő tud segíteni?
Ha látod rajta, hogy rossz passzban van, folyamatosan azon vagy, hogy felvidítsd?
Ha azt szeretnéd, hogy minden problémájával hozzád forduljon?
Ha bármennyire és bármivel is bánt meg, megbocsátod?
Ha már csak az mosolyt csal az arcodra, hogy látod ő hív, vagy ő üzent?
Ha vele/mellette tényleg IGAZÁN magadat adhatod?
Ha sokáig nem találkoztok nagyon hiányzik?
Ha előtte semmit nem tudsz eltitkolni?
Ha nem szeretsz és nem is tudsz neki hazudni?
Ha néha mindennél fontosabb a véleménye?
És ha minden vágyad az, hogy boldognak lásd?
Akkor vajon tényleg ő az?
Ezek a tulajdonságok összességében a barátaimra érvényesek. De ha mindezek egyszerre jelennek meg valakiben? Akkor talán tényleg Ő az. A lelki társam...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.