Promise
Ahogy sötétedik, úgy emelkedik a hangulat is, egyfolytában azon gondolkodom, kire is emlékeztet, aztán egyszerre beugrik, a monológja közepén ki is mondom hangosan, Pink, rámnéz, és azt mondja, igen, szeretem, de miért, semmiért, csak úgy, válaszolom, majd folytatódik az este, szinte véletlenül ülünk egymás mellé, aztán már egymás felé fordulunk, közben le kell kapcsolni a fényeket, mert késő van, és zavarjuk a többi táborlakót, már csak a gyertyák égnek, az asztaltársaság szépen eltünedezik, annyira még nem fogyott sok vörös, hogy ne halljam, hogy az egyik srác még maradni akar, de egy józanabb lány finoman azt mondja neki, hogy gyere, mi itt most feleslegesek vagyunk, és akkor elalszik az utolsó gyertya, nagyon lassan veszem már a levegőt, már alig beszélünk, csak egyre közelebb ülünk, aztán hirtelen lemegyünk a stégre, folyópart, békák, csillagok, heverünk egymás mellett, megmutassam a tetoválásaimat, kérdezi egyszerre, egy a csuklón, egy a tarkón, egy a lapockán, egy a derékon, és minden olyan, mint egy filmben, csak a folytatás nem, mert nem fordulunk át, szó szerint sem, de maradunk még kicsit, majd hazasétálunk, szóval nem történik semmi, amit emlékkönyvbe lehetne írni, de így is átszínezi azt a várost, azt a nyarat. És persze Pinket. Nem rózsaszínre.
Ezt is köszönöm! :)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.