Már értem - kezdte a lány. Megfejtettem, miért ilyen. Nem értem. Milyen? - jött a kérdés. Tudod, olyan, aki próbál sebezhetetlennek tűnni. Na, és miért? Mert mindig volt egy megfelelési kényszer benne egy bizonyos ember felé: hogy az ő gyereke nem lehet gyenge, nem lehet rossz valamiben, vagyis nem csinálhat olyat, amihez nem ért. Tehát nem is bánthatják. Nem okozhat csalódást, soha nem tévedhet, és soha nem dönthet rosszul. Aztán mikor ez mégis megtörténik és a szemére hányják, a lány csak hallgat. Egy időben még vitatkozott, még érvelt, de mára már felfogta, nem megy vele semmire. Fölösleges. És inkább csak ül csendben, nem szól, mert a hangja úgyis elcsuklana. Csak ül a sötét autóban, vezet és folyik a könnye...ott, abban a helyzetben úgysem látszik. És nem is akarja, hogy lássák. Pedig meg tudná magyarázni, mi miért történt úgy, ahogy, mit miért tett, és most már azt is belátja, ha hibázott. De nem teszi. Neki nem. Az ok egyszerű: nem fogadná el, hogy a gyereke ilyen. Hogy sebezhető és, hogy nem tökéletes. Pedig senki sem az. Még ő sem...a szülő sem.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.