Az apukámmal úgy döntöttünk, ma kicsit lazítunk. Olyan igazi tatásan. Miközben kint esett a hó és nagyon hideg volt, mi csak ültünk bent a meleg vízben és néztük. Annyira nyugis volt minden. Mintha a világ összes gondja megszűnt volna. Elvoltam, masszőrnél voltunk, beszélgettünk, és most egyszer sem zörrentünk össze. Kicsit sem. Pedig szoktunk. Mert mi olyan igazi apa-lánya kapcsolatban vagyunk. Mindennek ellenére. Ő a legjobbat szeretné nekem, mégis hagyja, hogy a magam feje után menjek. Mondván: abból tanulok... Én meg azt szeretném, ha minden, amit csinálok (amit ÉN szeretnék csinálni és nem más szeretné, ha csinálnám) tetszene neki. Ebben nyilván van nem kevés megfelelési kényszer is. Tudom. De ez van, ha apuci kicsilányáról van szó.
Ez vicces, mert anyuci kicsilánya is vagyok egyben. Akinek szintén meg kéne felelni. Csak ő valahogy mindig jobban és/vagy könnyebben viselte a dolgaimat. És ahogy azokat véghez viszem. (Vagy csak jól titkolja...) És ettől függetlenül, vagy épp ezért, tőle többször kaptam a pofámra.
De a lényeg ugyanaz: szeretném, ha büszkék lennének rám. Mert jó volt, mikor azok voltak...
Szóval kicsilány, ideje összeszedned magad és letenni valamit az asztalra...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.