Float like a butterfly, sting like a bee...

 Igen, régen írtam. Jól látod, te, aki ezt olvasod. Bár mondhatnám azért, mert annyi jó dolog történt velem, hogy nem jutott eszembe. De nem. Nem ezért.

Gyanítom, mások is voltak már olyan helyzetben, hogy azt gondolták, ennél rosszabb már nem lehet és utána kiderült: dehogynem. Na, most velem is ez történt. Egy pontosan egy éve tervezett balatoni hétvége életem legszörnyűbb élményévé vált. Kiraboltak. Elvittek mindent, ami számomra fontos, pótolhatatlan és felbecsülhetetlen volt. Sosem gondoltam, hogy egy másodperc alatt ennyire értéktelenné válhatok. Egyik percben még vígan úszkálok kicsiny tengerünkben, a másikban pedig ülök és nézem a helyszínelő rendőröket. Senkinek nem kívánom ezt az érzést. Ja, de. Valakinek mégis. Azoknak, akik elvitték a dolgaimat.
Lőttek a melómnak, a hobbimnak és mindennek, ami azon a laptopon volt, plusz az összes lehetőségnek, amit az a fényképezőgép még rejtett magában. Ilyen hangulattal nem is akartam nekiindulni az év utolsó fesztjének, a SZINnek. De aztán rádöbbentem, az az egyetlen hely, ahova jelen esetben elmenekülhetek. Ha csak 4 napra is, de talán elfelejtem az egészet. Persze nem így lett, mert a koncertek nagyrészén eszembe jutott, milyen fasza képeket lehetne csinálni, vagy mikor Jesse azzal fogadott, hogy: "úúú, akkor lesznek szép képek?". Hát nem, nem lesznek. Ettől függetlenül életem egyik legjobb fesztiválján vagyok túl, imádtam minden percét és hatalmas erőt adott. Rokika (szül.: Szeszti) főleg. Azt hiszem, lett egy új barátom. :) Gyanítottam, hogy bírni fogom ezt a kishülyét, de abban a négy napban ez bebizonyosodott. Nem hiába született Roki és Koki eszméletlen kalandja.

Egyébként szar, mert nem látom Zozit, viszont már csak egy hónap és élőben nyomorgathatom halálra a MetalBaby-t. :) Minden egyes nap ki akarom b@szni a megmaradt asztali gépemet a zárt ablakon, mert annyira szar, miközben azon töröm a fejem, miért érdemeltem ezt. Talán sosem tudom meg, talán igen. Mindegy, túlélem. Túl kell élnem.
Azokkal az apró, mosolytcsaló dolgokkal nem is olyan nehéz, amiket ezután tapasztaltam. Rádöbbentem, hogy kik azok az emberek, akik azonnal ott vannak, ha kell. Akik rögtön tudják, mit kell mondani, hogy mosolyt csaljanak elkenődött ábrázatomra, akiknek tényleg fontos vagyok, mert minden eddigi ellenére rögtön segítenek. Így vagy úgy.
Sok megfejtés eszembe jutott a történés magyarázatára - mert ugye utálom, ha nem tudom, mi miért történik -, de arra jutottam, hogy most az egyszer talán nem kell megfejtenem. Egyszer úgyis rájövök. Addig meg nem érdemes a mindennapjaimat ennél is jobban elbaszni...

És szerencsére a mosolytcsaló dolgokból ezen a héten sincs hiány. Pedig még csak kedd van. Rádöbbenni arra, hogy egy olyan embernek fontos a véleményem, akiről eddig azt hittem, nem feltétlenül vesz komolyan: eszméletlen jó érzés. Hallani egy baráttól, hogy milyen jó, hogy vagyok neki: szintén.
Remélem, holnap is vár valami jó. Rám fér...