Float like a butterfly, sting like a bee...

Utálok rádöbbenni, hogy az anyagiak mennyi mindenben képesek meggátolni az embereket. Utálok emiatt elszomorodni. Utálom, hogy emiatt elmegy a kedvem jó dolgoktól. Utálom, hogy az utálattól még semmi nem változik. Utálok utálni...

Néha kell. Néha szükségünk van rá. Néha muszáj visszavonulni.

Hogy csak magunkkal legyünk. Hogy odafigyeljünk. Hogy rendet tegyünk a dolgaink között -szószerint és átvitt értelemben is. Hogy a kicsit kettősnek tűnő életünkből egyszerre csak eggyel foglalkozzunk. Hogy mi legyünk az elsők önmagunknak. Hogy ne terelje el más a figyelmünket. Hogy hiányozzunk. Hogy kiderüljön, mennyit számítunk. Hogy végre ne mással legyünk elfoglalva. Hogy sorrendet állítsunk. Hogy végiggondoljunk. Hogy békén hagyjanak. Hogy ne kelljen beszélni. Hogy ne kelljen hallgatni. Hogy ne legyen alkalom veszekedni. Hogy egyedül legyünk.
néha szeretek eltűnni és egyedül lenni

Néha elgondolkodom rajta, miért csinálom egyáltalán - azon kívül, hogy élvezem. Néha azt hiszem, nincs is semmi értelme. Néha azt hiszem, nem is jók. Hogy nem is vagyok jó.
Nézem a többiekét, és látom, mennyivel jobbak. És azt is tudom, milyenekkel lennék elégedett. Aztán jön valaki és azt mondja, neki nagyon tetszenek.
Néha jön egy zenekar, aki megdícséri és megosztja a képeimet.
És néha meggyőzöm magam, hogy van értelme csinálni...

 Nagyon Boldog Anyák Napját! :) 

Azoknak az embereknek, akik folyton a szőnyeg alá söprik a szemetet (a problémákat), hogy hogy nem jut eszükbe, hogy egyszer az a kupac akkora lesz, hogy -ha tetszik, ha nem- úgyis kilóg majd alóla?

komolyan nem értem

A múltkor felvilágosultam, hogy akármit, akárhogy csinálunk, az életünkbe való dolgok ígyis-úgyis ott maradnak, a nemodavalók pedig -ha tetszik, ha nem- kihullanak.
Ezt el is fogadom, nem gáz.
De mi van a folyton-folyvást felbukkanó, mindenhol belefutok dolgokkal? Az állandó jelleggel arcomba mászó "jelekkel". Az aljas módon, minden ok nélkül utamba kerülő apróságokkal, amik egy bizonyos dolgot juttatnak eszembe. Amikről néha már úgy érzem, üldöznek. Olyan, mintha az élet nagy piros felkiáltójelek helyett ezeket tolná a pofámba 'Fogd már fel!' üzenettel. Biztos én vagyok a sügér, de nem igazán tudom hovatenni a dolgot. Egyelőre nem értem, mit akar mondani...

Van az a szöveg, hogy ha szeretsz valakit, mindig, mindenhol, mindenben őt látod. Csak az annyival egyszerűbb, hogy az azért van, mert te így akarod. Nem pedig csakúgyból. Így nehezebb...

 most ez. nagyon.

Mai lelemény:

"Semmit ne erőltessünk. A lényeg, hogy minden megy magától és minden idővel bekövetkezik. Ha nem az életünkbe való és mi mégis megtartjuk, akkor is ki fog esni egyszer, csak később. Ha oda való és elküldtük, úgyis visszatér. Szóval nincs olyan, hogy jó vagy rossz döntés. Ami az életünkbe való, az ott lesz, ami nem, az egyszer eltűnik."

"A hiány fogékonyabbá teszi a szívet." /Ruth Rendell/

És ez tényleg így van. Erre ma jöttem rá. Mert mióta Zozzt először láttam, majd először ment el, azóta folyton hiányzik. És azóta érzékenyebb lettem. Vagy öregszem. Mindegy. A lényeg, hogy kőkemény leckét kaptam hiányérzet terén. Nem szeretem.

Azt viszont igen, hogy mennyire tudok Neki örülni, mikor meglátom és, hogy egyetlen Őt ábrázoló fotó képes mosolyt csalni az arcomra. :)

De azért jó lenne, ha itt lenne...

 Van az a szeretempillanat, mikor:

- egy linkről eszembe jut az az egy hét, amikor gyerekeknek tanítottam újságírást.
- sok pia és az 'i'-re felkerülő pont hatására kibőgök magamból minden rosszat hintázás közben.
- kivételesen jólesik egy hosszú, forró fürdő.
- egy szemránckrém reklámból jövök rá, hogy lassan 30 éves leszek.
- (nagyritkán) megveregetem a vállam, mert tényleg jól sikerült egy képem.
- éjszaka odanyúlok a papírért, tollért, hogy leírjam, ami eszembe jutott, mert tudom, hogy mindkettő ott van.
- felfedezek a polcon egy rég elfeledett könyvet.
- kedvességre ébredek az éjszaka közepén.
- mosolyogvasétálva ázok el a szakadó esőben.
- érzem, hogy hisznek bennem a számomra fontos emberek.
- egy borongós napon is képes felvidítani egy kép, vagy egy mondat.
- pozitív csalódást okozok valakinek.

...és még folytathatnám a sort...

Ha rövid időn belül több apró, mosolytcsaló dolog ér, akaratlanul is elkezdek aggódni, vajon meddig tart. Vajon mikor veszi ezt vissza a világ, vajon mikor jön egy újabb nemszeretem rész?
Túl sok kicsijóság ért a napokban. És hát az egyensúly...

Nagy nehezen, de elindult. Mert együtt okosabbak vagyunk. Néha. Vagyis általában.

Mert Ő ért, megért, meghallgat, figyel és seggbe rúg - ha kell. Hasonlóak vagyunk, de mégis különbözünk. Ő az angyal, én az ördög. Vagy fordítva. Hangulattól függ. De olyan is van, hogy Ő csak Ő, én meg az ördögi angyal vagy angyali ördög - ahogy tetszik. Ha egyszer elkészül az a kép...

De addig csak figyeljétek, mit működünk mi ketten. Ő és én.

Vannak az életben nemodaillő emberek. Akiket nem mi választottunk, hanem valamiféle járulékként érkeztek. Akikről először azt gondoltuk, nem sok vizet zavarnak majd, hisz' őket nem hívtuk, nem vártuk, és még csak nem is igazán foglalkozunk velük. Csak elviseljük, mint valami csatolmányt. Aztán egyszercsak kiderül, hogy életeket befolyásoló, kapcsolatokat megrengető dolgokra képesek. És nem jó értelemben.

Ők azok az emberek, akikben úgy tudunk csalódni, hogy nem is vártunk tőlük semmit. Akik úgy borítják fel a mindennapokat, hogy még csak észre sem veszik, mit művelnek. Ők nem érzik a tettek súlyát, csak látszólag törődnek másokkal, és fogalmuk sincs a társas kapcsolatokban előforduló, azokra jellemző kifejezések jelentéséről.
Ellenben képesek üveghercegnővé válni, vagyis képesek elérni, hogy senki ne akarja őket megbántani, nehogy összetörjenek. Senki nem mondja el az őszinte véleményét, mert: "Úristen, milyen hiszti vagy 'mindenki engem sajnáljon' helyzet lesz a vége."

Jobb napjaimon még meg is sajnálom ezeket az embereket. Hogy ennyire nincsenek barátaik, akik őszinték legyenek velük, hogy ennyire szánalmasak, hogy csak azok véleménye számít, akiknek látásmódja egyezik az övékkel, vagy csak azok a "barátok", akik folyton egyetértenek.

De nem, köszönöm. Ilyen embereket nem szeretnék magam köré. Nekem igenis szükségem van rá, hogy megmondják, ha hülye vagyok. Elvárom, hogy őszinték legyenek a barátaim, hiszen azért barátok. Rúgjanak seggbe, ha kell, és ne bólogassanak mindenre, amit mondok. De a legfontosabb, hogy ezt szemtől-szembe tegyék.

Nem akarok olyan életet, ahol nem mondhatom el a véleményemet, ahol figyelnem kell arra mit teszek, mit mondok, és azt hogyan, nem szeretném, ha folyton-folyvást az üveghercegnők lelkivilágát kellene szem előtt tartanom.

Ha emiatt kevés ember lesz körülöttem, nem baj. De legalább tudom, hogy akik viszont mellettem vannak, azok elfogadnak, és azokra számíthatok.
Sajnálom. Én már csak ilyen vagyok...

"Önmagam szeretnék lenni. Szeretnék szabadon dönteni, tanulni akarok a hibáimból, nem pedig rettegni, bűntudatot érezni és aggódni, hogy már megint nem feleltem meg az elvárásaitoknak." /Simone Elkeles/

"A távollét olykor többet árul el, mint a jelenlét." /Frank Herbert/

1. Aki tudja, hogy mit kellene tennie, de valamiért mégsem teszi, az tudatosan köpi szembe magát. Ennél jobban pedig nem alázhatja meg magát senki. Önmaga előtt.

2. Tanuld meg elengedni a múlt szerelmeit, szeretteit! És tanuld meg tiszteletben tartani az ő döntésüket! Mert ami nincs, az fájhat, de attól még nem lesz...

3. Tartsd tiszteletben a saját érési idődet! A türelmetlen ember önmagát erőszakolja meg, amikor sietteti sorsát. Ezzel magában hordozza az örök elégedetlenséget.

4. A gondjaidért soha nem más, mindig te magad vagy felelős. Tanuld meg vállalni a következményeket a tetteid után, és nem másban keresni hibáid okát!

5. Az önző ember először környezetét, majd önmagát teszi tönkre. Ide vezet az önzőség. Miért teszed mással azt, amit magadnak nem kívánsz?

6. Vesztesekre márpedig szükség van. Hogy tudd, hová jutsz, ha az ő útjukat járod. Ők a viszonyítási pont. A nullák így töltik be végül küldetésüket.

7. Másra támaszkodni mindig veszélyes. Igaz, sokszor ez a könnyebbnek látszó út. De a támaszték eldőlhet. Tudod mit? Támaszkodj magadra!

8. Merj szembenézni a saját tükörképeddel! Ez az első lépés a talpra álláshoz. Harc, amit meg kell vívnod a menekülések helyett. Egy napon pedig nemcsak sajátodéba, de mások szemébe is büszkén nézel majd.

9. A világban épp elég dologtól függsz akaratlanul. Ne válassz magadnak újabbat! A kiszolgáltatottság helyett a szabadságért küzdj, hogy lehess büszke is magadra!

10. A gyengeség valójában gyávaság. A gyáva embert pedig fölemészti az állandó megfelelni vágyás. Így hogyan valósíthatod meg önmagad?

Igenis létezik fiú-lány barátság. Az én világomban legalábbis biztosan. Ezt többéves/évtizedes tapasztalattal a hátam mögött büszkén és magabiztosan állítom. Ugyanis, akik évek óta mellettem vannak, akikre tudom, hogy bármikor/bármiben számíthatok, azok nagyrésze hímnemű.

És, hogy mi fejtődött meg? A dolog miértje.
Mert nincs féltékenység, nincsenek játszmák, nincsen fúrás, nincs megsértődés, nincs álszentség, és nincs hazudozás.

Ellenben van őszinteség, ténylegbarátság, facetoface viták, beszélgetések, csendes egymásmellettülések, kérdések-válaszok, és önzetlenség.
Ezekért (értük) szívesen harcolok, ha kell, és sokkal szomorúbb vagyok, ha elvesztem valamelyiket.

Ezzel most nem azt akarom mondani, hogy csajok között nincs barátság. Mert létezik - az én életemben is. De amíg a csajok valami miatt mindig "versenyeznek", irigyek, féltékenyek lesznek a másikra (tisztelet a kivételnek, természetesen!), addig a pasik folyton jót akarnak, őszintén együtt tudnak velem örülni.

És segítenek a bútorcipelésben költözködés közben. :)

Love you, guys.

Tegnap esti filmelődésem során elhangzott egy mondat, amiről az alábbi idézet jutott eszembe:

"Ha szeretsz valakit vagy valamit, akkor engedd szabadon. Ha visszatér hozzád, akkor a tiéd, ha nem, akkor soha nem is volt a tiéd." /Adam J. Jackson/

Elgondolkodtam. Vajon akkor igazán szerelmes egy ember, ha el tudja engedni a másikat, hogy az élhesse az életét, vagy akkor, ha minden követ megmozgat, hogy az a kapcsolat tovább folytatódjon? Hisz' mindkettőbe beleköthetünk. Az elsőbe azért, mert: ha elengeded, nem szereted annyira, hogy harcolj érte. Ergo nem is vagy igazán szerelmes. A másodikba pedig azért, mert: az, hogy harcolsz valakiért, akiért talán már nem kéne, az csak az önzőségedet mutatja, nem pedig azt, hogy szerelmes vagy.

Fura egy dolog ez. Én speciel nem tudok választani...

Olyan volt, mint egy frissítő nyári zápor. Felpezsdítő. Emellett felszabadító is. Mint mikor kilépsz a szaunából vagy feljössz a víz alól és veszel egy nagy levegőt. Na, nekem ilyen volt a szombati koncert.

Nem tudnám megmagyarázni, miért. Egyszerűen szükségem volt rá. Szükségem volt ERRE a zenére. Élőben. Végre élvezni akartam egy koncertet, nem fotózni. A zenével akartam foglalkozni, nem mással. Biztos születtek volna szenzációs képek. De jelen esetben többet jelentett, hogy élvezzem, amit a srácok a színpadon csináltak, minthogy megörökítsem. Mert ez az érzés/élmény egy életre bennem marad, míg a képekkel bármi történhet.

Azt kell, hogy mondjam: megérte. Nem is kicsit. A hajnali mászkálással, a nemalvással, a reggeli napsütésben hazavonatozással, a boldog fáradtsággal, a másnapi nyakfájással együtt volt tökéletes.
Ez is egy szerelem, ahol a fent említett "áldozatokat" nem terheknek, hanem természetes együttjáróknak érzek, amik biztosítanak afelől, hogy megéri. És ez bejött. Most is.
Köszönöm a szombat este színpadon állóknak, hogy elérték, vegyek egy nagy levegőt.

Ha meghozol egy döntést, de az egy picit is rosszérzést kelt benned, akkor az rossz döntés volt?

Az általános fordítás szerint azt jelenti: hajléktalan. De a magyar nyelvben erre is több szó van. Például a hontalan.
A hontalan pedig az az ember, aki sehol nem érzi magát otthon. De mi van akkor, ha ezt nem az otthonoddal kapcsolatban érzed? Hanem mondjuk az emberi kapcsolataidban. Hogy itt is, ott is vannak emberek, akikkel jóban vagy, akik szeretnek, de valahogy mégsem érzed azt, hogy igen, itt otthon vagyok. De mégis miért?

Egyben vagyok csak biztos ezzel kapcsolatban. Hogy erről nem ők tehetnek. Az oka azonban már fogósabb kérdés. Mert ott van az életek változása; az utak, melyeket bejárunk; és az új helyek, helyzetek, melyek új emberekkel ismertetnek meg - mint kiváltó tényező. De ez még nem ok arra, hogy elszakadjunk az eddig ismertektől. Vajon lehet-e arra fogni, hogy az ember túl nyitott típus olyan értelemben, hogy könnyen teremt kapcsolatot. Lehet arra fogni, hogy túl közvetlen mindenkivel és emiatt felszínesek a kapcsolatai? Lehet rosszul választani? Lehet folyton valami miatt kilógni abból a bizonyos sorból? Vagy lehet egyszerűen csak nembarát-típusnak lenni? Előfordulhat, hogy hiányzik a barát-gén valakiből?

És amúgy is: ki számít manapság barátnak? Mitől barát a barát és nem csak haver/ismerős? Könnyű lenne azt mondani, hogy manapság nem is látni igazi barátságokat. De ez nem így van. Én is látok, és ismerek is igazi barátokat. Talán ezen van a hangsúly. Az 'igazi' szón. Mert abból van a legkevesebb. Pedig minden embernek szüksége lenne rá.

Talán nem is azt a címet kellett volna adni ennek a bejegyzésnek, hogy homeless, hanem: friendless... 

(és a sors fintora, amikor e bejegyzés végére értem, egy olyan embertől kaptam üzenetet, akihez régebben nagyon közel álltam. aztán eltávolodtunk. de valahogy sosem szakadt meg a kapcsolat teljesen. csak kicsit átalakult. de nem romlott meg. és most kifejezetten jól jött ez az üzenet. :))

"Köszönöm... Akkor is, ha szerinted fölösleges. (...) Sérüléseik százait hordom magamban, miközben úgy kell tennem, mintha én lennék a világ legboldogabb embere. Ma legalább úgy éreztem, hogy valaki kézen fog, és azt mondja: nem vagy egyedül. (...) Úgy éreztem, hogy szeretnek, hasznos, fontos vagyok." /Paulo Coelho/

Ezt üzenem annak a pár embernek, akik mellettem vannak. Úgy barátilag. :)
nagy-nagy szeretés

Szokott lenni az a 'bekénebaszniazajtót' hangulat. Ma este sikeredett megtalálnom a hozzáillő filmet is. Ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy ezt tényleg meg lehet csinálni, csak úgy? Hogy el lehet menni hirtelen vagy kevésbé hirtelen, mindent magunk mögött hagyva? És azon is, hogy milyen szívesen megcsinálnám ezt én is. Eddig mindig az volt a kifogásom, hogy nem tudnám, vagyis inkább nem akarnám itt hagyni az embereket, akik körülvesznek. Aztán van az az állapot, amikor még ez sem tartana vissza. De akkor hirtelen megérkezik őfelsége realitás. Hogy mégis mi a bánatból finanszíroznám az utazgatásaimat, a mindennapi apróságokat, az életemet? Nem mellékesen, hova tenném a kutyámat?
Nem szeretem a korlátokat.
Tudom, hogy ez egy film, azt is tudom, hogy az 'Igaz történet alapján' sem feltétlenül azt jelenti, hogy minden tökéletes pontossággal így volt. De szeretnék én is világot látni, embereket megismerni, nyelveket tanulni, új dolgokat felfedezni. Egy laptoppal a vállamon  - hogy megírhassam - és egy fényképezőgéppel a kezemben - hogy képesíthessem.
Néha az is eszembe jut, hogy egyszerűen csak félek. Félek feladni a dolgokat. Feladni a jelent, a biztonságot, az ismerőst, a már megszokottat. Pedig nagyon bennem van a mehetnék. Szeretném. Csak nem tudom, "hogy mit, vagy mit hogy".