Float like a butterfly, sting like a bee...

Sokszor, sokféle gondolatom volt már a barátságról. De az alap sosem változik. Csak az évek múlásával egyszerűen kitisztul a kép.

Kell egy doboz. Kellene. Mindenkinek. Egy burok. Egy olyan hely, ahova elmenekülhetsz. Ahol tárt karokkal várnak, ahol megvigasztalnak, ahol veled együtt örülnek, ahol segítenek, ahol önmagad lehetsz.

Nekem van ilyen dobozom. Minden fala egy-egy ember. És ezek az emberek a barátaim. Azok, akik tényleg mindig itt vannak nekem. Ha segítség kell, segítenek. Ha szomorú vagyok, felvidítanak. Ha jó kedvem van, velem örülnek. Ha dühös vagyok, lenyugtatnak. Ha eltűnök, felhívnak. Ha ők tűnnek el, én hívom őket. Ha nem történik semmi, azt is megbeszéljük. És nem ítélkeznek. Nincsenek rosszalló pillantások, odavetett félmondatok. Nem azért vagyunk barátok, hogy elmondjuk a másiknak mit rontott el. Hanem azért, mert ott vagyunk és segítünk egymásnak, ha szükséges. Vagy egyszerűen csak várfalként állunk mögötte.
És ami számomra nagyon fontos: mindez távolságtól függetlenül működik.

Köszönöm, hogy van dobozom.

"Az eltökéltség nem azt jelenti, hogy valami után vágyódunk - ez egy mélyen magadban meghozott döntés, hogy bármi áron megteszel valamit." /Andrew Matthews/

Hízni akarok. Meg izmosodni. Úgyhogy eldöntöttem, mostantól nem csak hébe-hóba "gyúrok", hanem rendszeressé teszem. És az evést is. Nem mintha most nem ennék eleget... De innentől nem úgy, és nem azt, amit eddig. Vagy nem CSAK azt.

Ja, és alkoholt sem nagyon iszom ezután. (pedig állítólag hízlal...) Vizet viszont legalább napi 2 litert.

És lehet, hogy megint szőke leszek. De -a többivel ellentétben- ezt még nem döntöttem el...

Néha, mikor hazafele sétálok, úgy érzem magam, mint Alice. Csodaországban. Mintha csak egy álom lenne az az élet, amit épp most élek. Mintha csak átmeneti dolog lenne. Kicsit olyan, mintha nem is a saját életemet élném.
És a legfurább, hogy közben nem tudom eldönteni, ez jó vagy rossz érzéssel tölt el...

Igazán jó képet az tud rólam csinálni, akinek fontos vagyok.
És ez fordítva is így van.

Szerintem sosem fogom elhinni. Úgy tényleg, igazán elhinni. Sosem fogom azt gondolni magamról, hogy jó "fotós" vagyok. Látjátok, most is idézőjelbe tettem. Mert még csak fotósnak sem tartom magam, nemhogy jó fotósnak. Van egy gépem, szeretem nyomkodni és ennyi.

Hiába mondják, egyszerűen nem tudom elfogadni. Zavarba jövök, elpirulok, hebegek-habogok. Egyszerűen csak szeretem csinálni. Mosolyt csal az arcomra, mikor másoknak tetszik. És elégedetté tesz. Aztán meglátok egy tényleg jó fotót és elbizonytalanodom. Azonnal. Hosszú időre. Hosszabbra, mint amennyi ideig az elégedettségem tart.

És talán az a legnagyobb baj, hogy egyik-másik hozzáértőről is azt feltételezem, hogy csak azért mondja, hogy "kurva jó képeket csinálsz!!", mert jóban vagyunk. Pedig a józan eszemmel tudom, hogy egyébként kegyetlenül őszinték mindennel kapcsolatban. És most meg olyan nevek segítségét akarják kérni a kiállításom megrendezéséhez, hogycsakna. Akik támogatását a képeim talán nem is érdemlik meg. Nem tudom...

Csak azt érzem, hogy kevés vagyok ehhez. Hogy nem nekem, hanem nálam jobb fotósoknak kellene ilyen kiállítást csinálni. És rendre irigykednem rájuk, ha megcsinálják.

Vagy csak leszarni az egész mizériát, és térdelni/guggolni/háton feküdni/hasalni a színpadon vagy környékén és kattogtatni a gépem... tényleg nem tudom.

"Boldog az, aki semmit nem vár el; sohasem fognak neki csalódást okozni."
/Jonathan Swift/

De ilyen ember vajon létezik? Tényleg lehet csalódásmentesen élni? Elvárásmentesen? Hogyan kell viszonyulni az emberekhez, hogy egyáltalán ne sérüljünk meg?

Ami biztos, hogy egyszerre több emberben csalódni még rosszabb. Amikor nem is igazán elvárásaid vannak, hanem egyszerűen csak nem feltételezed, hogy megtesznek bizonyos dolgokat, vagy legalábbis nem úgy. Mikor nem nézed ki belőlük, vagyis eszedbe sem jut, hogy úgy viselkedjenek.

Csalódni rossz. De az a tudat még rosszabb, hogy igazából nem is bennük csalódsz, hanem magadban, hogy mégsem ismerted elég jól őket...

Sok dologról azt gondoljuk, alanyi jogon jár. Ahogy mindenki másnak is. A család, a barátok, a jókedv, a boldogság, stb. De mi van akkor, ha mondjuk a boldog párkapcsolat mégsem jön össze? Ha egyszerűen úgy hozza az élet, hogy abból nem kapunk. Látjuk a körülöttünk lévő embereket, ahogy szeretik egymást (vagy épp nem annyira) és nem értjük, velünk ez miért nem történik meg. Hogy minket miért nem tud úgy szeretni az a valaki vagy bárki, ahogy mi tudnánk őt.
Ebben az esetben is létezik a valamit valamiért dolog? Hogy ha az élet bizonyos része rendben van, esetleg nagyon is rendben, akkor a másik egyáltalán nincs is? Tényleg igaz lehet a 'Aki szerencsés a kártyában...' kezdetű mondás?

Egyáltalán: Ki dönti el, mi jár és mi nem? És miért kéne abba belenyugodni?

hosszú idő után ismét boldog az a szempár, ami visszanéz a tükörből. jó érzés.

Fogalmam sincs, hogy létezik-e ilyen. De, ha igen, halálosan biztos vagyok benne, hogy én megtaláltam.

Soha nem néztem rá férfiként. Eszembe sem jutott. És ezt ő is tudja. De mindezek ellenére ő az. És pontosan ezért "csak" béta verzió.
Ő az, akiről az első beszélgetésnél úgy érzed, ismered. Hogy mindent tud rólad. Nincs olyan állapot/hangulat, amit titkolnál előtte. Még akkor sem, ha egyébként szigorúan figyelsz rá, hogy azokat mások még véletlenül se lássák meg. Elérzékenyülsz, tökéletesen őszinte vagy, kimondasz minden egyes szót, ami eszedbe jut, vagy egyszerűen csak nézel. Mert tudod, hogy tudja. Hogy érti. És érzi is.
Eltelik úgy közel 7 év, hogy nem találkoztok, de még csak nem is beszéltek, és mégis ennyi idő után is olyan érzésed van, mintha tegnap láttátok volna egymást utoljára. Mert semmi sem változott. Legalábbis az a kapocs biztos nem, ami köztetek van. Ő az, akivel megszűnik tér és idő, csak beszélgettek és beszélgettek. Miközben olyan párhuzamokat találtok az eltelt idő alatt veletek történetek között, ami megmagyarázhatatlan. Amikor kimondja azt, amit kívántál, és amiről csak egyetlen (másik) embernek tudott. Eddig. Aki úgy tud rád nézni, hogy azt érzed, tényleg lát. Ráadásul a vesédig. Akinek fölösleges lenne hazudni, mert úgyis azonnal tudná. Ráadásul nem is akarsz. De még csak titkolózni sem előtte. Akinek tálcán nyújtod át az igazi önmagadat, mert tudod, hogy jó kezekben van. Mert ő tényleg ismer. A valódi énedet. A létező legvalódibbat.

Majd egyszercsak megszólal a semmiből az a dal, amit életében először eljátszott neked zongorán...

Talán ilyen az, mikor a két fél tényleg megtalálja egymást. A saját párját.

És tényleg.

Ma sütött a nap. Imádtam, ahogy fújt a szél, közben a verőfényes napsütés egyszerre vakított és melengette az arcomat. És jó híreket is kaptam. Ilyenkor kicsit mindig azt gondolom, miattam süt a nap. Mert jókedvem van. Mert zsófi világában, ha jókedv van, napsütés is. Ez törvényszerű.

Egyébként pedig: Már szervezem. Már egy lépéssel előrébb vagyok. Már biztos vagyok benne, hogy megtartom. Idén nem hagyom, hogy elmaradjon. Harcolni fogok érte. Mert akarom. Mert szükségem van rá.

És végre tényleg dolgozom. Szeretem.

Hiszem, hogy meg tudom csinálni! Hiszem, hogy van értelme! Hiszem, hogy jó lesz! Hiszem, hogy közben nem vagyok egyedül! Azt pedig, hogy szükségem van rá, nem hiszem, hanem tudom!

De azért a hit mellett a szurkolás is ott van. Hogy tényleg jól süljön el a dolog. :)

"A bizonytalanság érzése leginkább valami lappangó betegséghez hasonlít, amely észrevétlenül felszívódik az ember szervezetébe. Van úgy, hogy nem is gondol rá, nem is vesz tudomást róla, egyszerre aztán erőt vesz rajta, és a legboldogabb perceket is meg tudja mérgezni." /Claire Kenneth/

...vagy álmatlan éjszakákat okoz. Mikor folyton-folyvást azon töröd a fejed, hogy vajon helyesen döntöttél-e. Nem tudsz elaludni és csak azon jár az eszed, visszakozz-e. Elméletben megvan, mit kéne csinálni, de vajon gyakorlatban is menne? És ami a legidegesítőbb, hogy már megint azon töröd a fejed, másokat megbántasz-e, ha megváltoztatod a döntésedet.

Remek, helyben vagyunk ismét: az a rohadt megfelelés. De miért is? Kinek is? Milyen alapon? Nem magamnak kéne elsősorban? Hisz' magammal kell minden egyes tettem/döntésem után együtt élnem. Ha nem Én vagyok/leszek az első és legfontosabb, akkor magammal cseszek ki. És egyébként is. Ki legyen Rám tekintettel, ha már én sem vagyok magamra?

fel kell hívnom. beszélnem kell vele. mert nem vagyok normális. ez most már tuti. ilyen önzetlenség nem létezik. NEM LÉTEZHET!

eskü, nem várom, hogy szerelmes legyek. mármint nem vagyok úgy izomból rákattanva. de miért van az, hogy folyton jönnek ezek a 'deszépvagy, miótatalálkoztunktégedtartalakazországlegszebbjének, gyönyörűaszemed' csávók? és természetesen egyiksem az esetem. már miért is lenne. ez nem a WaltDisney.
jó, persze. jólesik, örülök.
de nem lehetne, hogy egyszer egy 'hellóapa'tól is jöjjön egy ilyen...?

Nem tudom eldönteni, hogy a(z egyelőre hó nélküli) tél miatt, vagy a közelgő karácsony az oka, esetleg csak úgy simán depis időszakot élek, de legszívesebben folyton aludnék. Vagy csak bezárkóznék egy kis szobába, ahol a marhaságaimat csinálhatom (mint írás, olvasás, képszerkesztgetés), és nem kell a világ felnőttes dolgaival foglalkozni.

Lehetne azt kérni idén Karácsonyra, hogy maradjon el...?

"Néha csak feladnám és tovább sétálnék, választanék egy másik életet, egy egyszerűbbet, kevesebb meglepetéssel és kihívással, aztán meg belegondolok, hogy az a vesztesek játszmája, aztán meg pofozom magam, hogy miért vesztesezem le azt, aki ácsorog, hisz én is azt teszem. Aztán meg ismét jár az agyam, és beugrik, hogy de nem is, mert haladok ám előre, fogják a kezemet, csak minden úgy összefolyik. Olyan nagyon. Nem is értem. Mindenesetre nyugtat, hogy a legjobb tanulók kapják a legnehezebb leckéket." /Oravecz Nóra/

Tényleg remélem. Mármint, hogy a jótanulóság miatt van ez az egész. Mert most épp én is ezt érzem. Hogy gyors Esc, keresni egy egyszerűbbet, belépni abba és élni tovább ezt az életnek nevezett izét. Mert szeretem azt, ami van. Úgy általában. Csak ezzel a sok sz*rsággal most épp nem.

"Engem nem érdekel az az arcod, amit másoknak mutatsz. Sőt. Hidegen hagy. Értsd meg, ha engem szeretnél, meg kell nyílnod. Meg kell mutatnod valamit magadból, ami más, mint amit a többiek látnak, ugyanis csak abba tudok beleszeretni. Ami mindenkié, az engem nem érdekel. (...) Különleges csak akkor lehetsz az életemben, ha meg mered nyitni a lelked, és nem félsz átadni magad nekem. Nem kellenek álarcok, hiszen ha velem vagy, nem eshet bántódásod. Azért vagyok itt, mert szeretlek.
De meg kell értened:
nem szerethetek valakit, aki igazából nem is te vagy."
/Oravecz Nóra/

durvák a hangulatingadozásaim. túl könnyen befolyásolódok. hiba.

"Mindnyájan vágyunk arra, hogy felfigyeljenek ránk, megértsenek és dédelgessenek bennünket. Mindannyian különlegesnek és egyedinek érezzük magunkat, és sóvárgunk, hogy legyen valaki, aki hozzánk hasonlóan különleges, akivel kölcsönösen megbecsülhetjük egymást. Azt akarjuk, hogy legyen valaki, aki kiválaszt bennünket, és a maga világának közepébe helyez. Romantikát akarunk, hogy elevennek, szükségesnek és pótolhatatlannak érezhessük magunkat." - Shmuley Boteach

Igen, még én is. Én, aki egyébként -úgy általában- halálosan jól elvagyok egyedül, és akiről ezt mindenki el is hiszi. Szeretném megint azt érezni, hogy valaki olyannak kellek, aki nekem is. Hogy ne tehernek érezzem a bókokat, hogy ne azon agyaljak, mit reagáljak rá, hogy az ne legyen félreérthető, hanem élvezzem azokat, örüljek, folytonmosolyogjak, kiviruljak. Hogy ne hiába várjak egy üzenetet, hívást, akármit, hanem dobbanjon egy nagyot a szívem, mikor csak úgy, váratlanul megérkezik. Hogy ne álmatlanul fetrengjek valamire várva, hanem arra ébredjek éjszaka vagy reggel. Hogy ne kelljen megkérni valakit egy rossz napon, vidítson fel, hanem ehhez legyen elég a lénye/létezése. És a legfontosabb: a VELEM legyen és az ÚGY nézzen rám.
Szerettem ezeket. És ma kicsit hiányoznak.

"Naná, hogy bírom a 'szingli vagyok, flörtöljünk, jó pasi vagy, igyunk meg valamit' szituációkat, de néha... néha annyira hiányzik az a 'csókok, ölelések, én vagyok a barátnője és szerelmes vagyok' féle dolog."

Néha azt gondolom, ketten vagyunk. Én1 és én2.

Egyik én imád emberek között lenni, beszélgetni, bulizni, sétálgatni, homepartyzni, gyerekekkel lenni, kutyázni, folyton csinálni valami társaságit. Másik én viszont nagyon szeret egyedül lenni otthon, csak úgy létezni, gondolkodni, könyvet olvasni, filmet nézni, képeket szerkesztgetni, alkotni, csöndben lenni, nem beszélni és nem hallgatni.
De néha marha nehéz őket szinkronba hozni. Előfordul, hogy a helyzet úgy alakul, akkor is azt az ént kell "elővenni", amelyik épp háttérben lenne. Hallgatni, mikor lenne mit mondani, beszélni, mikor legszívesebben csöndben maradnánk. Nem tudom, hogy ez a normális a feltöltődéshez, vagy egy személyiség tényleg lehet ennyire végletes. Esetleg többszörös személyiségzavarom van. Vagy csak depressziós vagyok és ez épp a hangulatingadozásos rész. Nem tudom...

Elfogyhat az öröm? Kiapadhat az öröm-forrás? Lemerülhet az öröm-akksi?
Úgy értem: előfordulhat, hogy olyan régen örültem úgy igazán, hogy már nem is tudok - csak ideig-óráig?

Sokszor emlegettem már az apró mosolytcsalóságokat. (ilyenek még mindig vannak) De ezek csak adott pillanatban okoznak örömöt. Viszont vannak nagyobb dolgok is. Amiknek szintén tudok örülni, de valahogy azoknak is csak egy darabig. Van egyáltalán az örömnek ideje? Meghatározható, hogy meddig kellene tartania?

Van rá valami szabály, hogy az ilyen-olyan típusú öröm pl. 2 percig tart "hivatalosan"? Egyáltalán a méretétől függ időtartama?
De most komolyan. Ez hogy működik?

Itt van legalább 2 dolog, aminek örülhetnék. Ráadásul nem is kicsik. Ergo nagyon kéne örülnöm. Ehhez képest úgy ülök itt, mint, aki a saját akasztására vár.
Szabadságon vagyok. -> Nincs mit csinálnom. -> Sok időm van. -> Haszontalannak érzem magam.
Nem jó ez így.

Lehet, azzal kéne elütnöm az időt, hogy örülök...?

"Life is not about waiting for the storm to pass, it is about learning to dance in the rain."

Egyszer Enci azt mondta, az időjárás mindig olyan, amilyen hangulatom van. Ez ma is így van. Jön a vihar. Vihar kint, vihar bennem, vihar körülöttem. Most mégsincs energiám táncolni az esőben. Sokkal inkább kimennék elázni, fázni, villámlást nézni, égzengést hallgatni és bízni benne, hogy a vihar - ahogy a szemfestékemet, úgy a gondjaimat is elmossa.

Amíg kicsi voltam, sosem tudtam -vagy nem foglalkoztam vele-, milyen érzés büszkének lenni. (pedig ott volt a tánc, és annak kézzelfogható eredményei)
Büszkének lenni saját magadra. Arra, amit csinálsz. És most itt vannak ezek a fotók, amiket a koncerteken csinálok. Még mindig csak saját magam szórakoztatására, és még mindig csak "szerelemből". Néha nagy magányomban meg is veregetem a saját vállam, ha egy-egy olyan képet találok, ami nagyon tetszik. De amikor azok a zenészek, akiket a fotó ábrázol, lecserélik a profilképüket egy olyanra, amit én csináltam, el tudnám sírni magam. Természetesen örömömben. Mert akkor - amellett, hogy eszméletlen, kimondhatatlan boldogság tölt el, büszkeséget is érzek. Hogy a többszáz (esetleg ezer) kép közül, amiket róluk csinálnak, mégis az enyémet választják. Hogy érdemesnek tartják arra, hogy ezzel "reklámozzák" saját magukat. A facebook csodájának köszönhetően pedig naponta/hetente szembesülök ezzel. Igen, ez is egy olyan kicsiaprómosolytcsalóság, ami marha sokat jelent és ami nem engedi, hogy azokon az 'utálokmindent, semmiértelmesemminek' napokon feladjam azt, amit szeretek. És nem mellesleg seggbe is rúgjon, hogy: de, van értelme.

Amikor odajönnek, ők, a zenészek, hogy megköszönjék a képeket, és elmondják, hogy mennyire tetszenek nekik, csak állok és zavarban vagyok. Boldog, zavarbanlévő, és amellett, hogy egy pillanat alatt képes lennék a nyakukba ugrani és közölni: szeretlek, felspannolt is, hogy legközelebb még jobb képeket akarok csinálni. Kicsit ilyen 'kihívás elfogadva' érzéssel. Mert bármennyire tetszenek is, sosem leszek tökéletesen elégedett. Sosem dőlök majd hátra, hogy ennyi, ez a max, amit adni tudok. Nem. Sosem lesz tökéletes, mindig van hova fejlődni, folyton lehet újat tanulni, és időről-időre jobb képeket csinálni. Olyan pedig nincs, hogy ÉN valamit nem tudok megoldani. Kizárt. Mert addig megyek, amíg olyan nem lesz, amilyennek akarom. Ez maximalizmus? Lehet. Folytonos elégedetlenség? Talán. Tökéletességre törekvés? Előfordulhat. De egyáltalán nem bánom. Sőt! Mert, ha ez kell ahhoz, hogy fejlődjek, tanuljak, kiteljesedjek, akkor köszönöm szépen, elfogadom. És nem utolsó sorban imádom is. Addig pedig, míg szeretem ezt az egészet csinálni, és így csinálni, addig túl nagy baj nem lehet. szerintem.

ha pedig egy általam - de legfőképpen mások által!! - nemkicsit elismert fotós ajánl valakinek, arra már nincsenek is szavak. csak érzések. de azok nagyon.

Van az a nagy, mély gödör. És annak az alja. Igen, tudom hogy néz ki. Jártam már ott. Nem is olyan régen volt az utolsó látogatásom. Most azonban megint az van, hogy bebizonyosodott, ki lehet belőle jönni. Olyan ez, mint a futóhomok. Ha össze-vissza kapálózol, leránt a mélybe és baszhatod. Azonban, ha nyugiban maradsz és keresel egy kapaszkodót, simán ki tudsz jönni belőle.

Sosenem szabad feladni. Mert úgyis lesz jobb. Ha mégis feladod, majd meggondolod magad. Mert egyszer rendbe jönnek a dolgok. Még nálam sem 100% minden, de alakul. Hisz' nem lehet mindent egyszerre. Viszont ami most jó, annak annyira tudok örülni, hogycsakna. És mivel tudjuk, hogy "Aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli!" - úgy vagyok vele, lesz ez még jobb is. Ennél sokkal jobb.

És kivételesen nem nekem nem elég. Hanem, hogy én nem vagyok elég. Elég jó. Senkinek, semmire, sehogy. És egyáltalán.

Remélhetőleg elmúlik...

"Olyan nehéz leírni, hogy miről is van szó. Egyáltalán nem olyan, mint a szerelem első látásra. Inkább, mint... mint a gravitáció. Ha meglátod azt a valakit, akkor egyszerre nem a tömegvonzás ereje köt a földhöz többé. Hanem ő. És többé semmi más nem számít, csak ő. Egyszerűen mindent megtennél, bármivé lennél az ő kedvéért... Azzá válsz, amire neki a legnagyobb szüksége van: a védelmezője leszel vagy a szerelmese, a barátja vagy a testvére." /Stephenie Meyer/