Float like a butterfly, sting like a bee...

Létezik olyan, hogy egyszercsak már nincs mit mondani? Előfordulhat, hogy elfogy a mondanivaló? Lehetséges, hogy egy olyan lánynak, akinek egyébként általában be nem áll a szája, már nincs kedve beszélni? Van olyan, hogy hirtelen "elnémulunk"...?

 Van ez a kép, és van ez az érzés.

Néha nem. És egy idő után már nem is biztos, hogy akarod, hogy menjen. Mert hiába teszel meg mindent (vagy legalábbis elég sokat) ahhoz, hogy megint olyan legyen, mint régen, az nem elég. Ha csak te akarod, nem. Ehhez is két ember kell. És nem csak látszólag. Hanem úgy igazándiból. Szívből.
Egyedül nem lehetek barátok veled. Egyedül nem megy...

Szeretek ilyen kezdetű (névre szóló) maileket kapni :) :

"...Hamarosan érkezik! A személyre szabott ajándékunk, a Kowalsky meg a Vega zenekartól a V.I.P. Baráti körnek..."

Én speckó eldöntöttem. Nem leszek második, az a bizonyos harmadik, a szimpatikus lelkiszemetesláda, de a top secret élet része sem. köszihellószia

A világ egyik legszebb bókja, amit az ember lánya egy zenésztől kaphat:

"...magáért még hajlandó lennék küzdeni is, vagy akár szépen, csendben hazamenni koncert után keserű szájíz nékül, hogy otthagytam a haverokat..."

:)

Visszaolvastam a régi bejegyzéseimet. Nem az összeset, csak 2009. júniusáig. És rádöbbentem, hogy ritkán írok. És keveset. És már nem is annyira tartalmasakat. Pedig régebben rengeteg dolgot leírtam. És most azt érzem, akkor jobban írtam.
Fogjam a Facebookra? Fogom. Egy kicsit mindenképp. Mert az apróságokat most ott írom ki magamból. Viszont nagylélegzetvételű dolgokat nem írok. Ott sem. És ennek nem örülök.

Mert szeretek írni. Mindig is szerettem. Hogy jól csinálom-e? Fogalmam sincs. De talán nem is fontos. Legalábbis jelen helyzetben. Mert egy blog nem feltétlenül azért van, mert jól ír valaki. Hanem, mert élvezi írni. És, mert szükség van rá, hogy az illető kiírja magából az érzésit. Talán ezért is nem osztom meg fb-on. Mert olyan dolgok is vannak benne, amiket nem szeretném, ha boldog-boldogtalan látna. Akinek meg szeretném mutatni, annak úgyis elküldöm a linket.

A nagy kérdés azonban: most, hogy rádöbbentem, hogy keveset és ritkán írok, vajon változni fog a helyzet? Mert kötelességből nem lehet írni. Legalábbis jót nem.
Kíváncsian várom...

 Ez az a kép, amin bárhol, bármikor, bármilyen szar is a hangulatom, percekig képes vagyok röhögni:

 Ismét 'csak úgy be kéne magam mögött baszni az ajtót' hangulat.

Ébredjünk fel éjszaka, lehetőleg 2:00 - 2:30 magasságában. Konstatáljuk, hogy mennyi az idő, majd próbáljunk meg visszaaludni. A biztos az, ha ilyenkor az éhség is ránk tör, mert ekkor tuti, hogy nem sikerülhet a művelet.
Nézegessük félóránként az órát és számolgassuk folyamatosan, hogy már csak ennyit és ennyit alhatunk. Ezen idegesítsük fel magunkat annyira, hogy csak az óra megcsörrenése előtt 20 perccel tudjunk elaludni.
A "várva várt" hangra ébredjünk fel és menjünk ki a fürdőszobába, nézzünk bele a tükörbe és veregessük meg a vállunkat, hogy ma is sikerült a feladatot végrehajtani.

Gratulálunk, the mission is completed.

Úgy döntöttem, ebben az évben kiosztok néhány elismerést. :)
Ugyanis volt pár olyan momentum, ami megérdemli az év akármije címet.
Lássuk:

Az év kommentje:

"Natessék... kiszakadt a gatyám! Nem baj, 'rákenroll'... le is fényképezem! Jeah!" :) /MaflaTibi/

Hozzátartozó fotó:

Az év bókja:

"Te vagy a fesztivál leggyönyörűbb, agresszívnak kinéző metálos lánya!" /PaFe - akkor még ismeretlen srác. Azóta tudom, hogy Viktor/

Az év legszebb pillanata:

Először élőben, a szerzőtől meghallgatni a 21:11-et, ami akkor, ott, csak nekem szólt. love

Az év legkedvesebb gesztusa:

Megkapni a maflás, anarchiás trikót, egyes sorszámmal. Mert illik hozzám...

Az év legmeghatóbb és legjobbaneső mondata:

"Ez vagy Te Zsófi, a szakadt farmeres, láncos-öves fotós csaj a színpad előtt..." - a fenti fotóról /Enci/

Az év legborzalmasabb napja:

Aug. 20. - mikor elvitték a Balcsin mindenemet...

Az év ajándéka:

Szülinapom alkalmából felköszöntött Kowa és a zenekar a Black-Out koncerten.

Az év legkedvesebb énmeghatározása:

"Koki. A legnagyobb női fesztivál-újságíró arc, akivel valaha is találkoztam. Egy saját útját járó, őszinte, vagány lány, akinek legalább akkora szíve van, mint amekkora a fal előtte. Téged nem lehet elmagyarázni, Téged meg kell ismerni! :)" /Roki/

Az év legtalálóbb énmeghatározása:

"Mélységek és magasságok embere..." /BeseZoli/

Az év szerelme:

Jack Daniel's

Az év fesztiválja:

Szegedi Ifjúsági Napok

Az év kapcsolata:

A Hollywood Ros(e)allina Tánccsoport tagjaival kialakult és azóta is fenntartott

Az év koncertje:

Dec. 16. - Mezőkövesd - Egymástnagyonszeretős, Rokszivalmagunkénakkikiáltott, öltözőbenfetrengős-egymásrarajzolós, daltkapós, szervezővéválós, nagyölelős, mindentmegértős, elmondhatatlanboldogságos, nemrajongóshanembarátos. :)

Az év legjobb előkarácsonyi (véletlen) ajándéka:

Fekete, HR-es nyakbavalópengető /Kaszi/

Az év homefest-je:

KokCityFeszt - mert végrevalahára! - mert innák! - mert nem alszunk, hogy fél6ra odaérjünk a körmöshöz - mert szerettem, még ha az összes Rozi nem is volt itt - és mert CSAK! Mert ez így volt szép és így volt jó. ;)

Az év legjobb karácsonyi ajándéka:

/KZs/

Csernus szerint:

"Ki a szeretetkurva? Aki azért teszi szét a lábát, hogy miután megbaszták, egy kicsit megsimogassák a fejét, tehát cserébe kapjon egy kis szeretetet. Hogy mennyit, az attól függ, mennyit fizetnek érte. Vannak olcsó, középáras és luxuskurvák. Pasikban is."

Szerintem ez f@szság. Nem kell feltétlenül lefeküdni valakivel ahhoz, hogy ugyanezt megkapd. Elég úgy csinálni, mintha érdekelne az illető, elég csak hagyni magad, és egy rövid időre máris olyan, mintha minden jobb lenne, mintha tartozna hozzád valaki, vagy te tartoznál valakihez. Szeretet kapsz így is. Szerintem.

Vagy, ha nincs szex, akkor az már nem is kurva? Csak ribanc? szeretetribanc? Lehet. De az én szememben ez egy fokkal sem jobb...

Visszakaptam. Az életem, az életkedvem, a 'van miért mosolyogni' állapotot. szeretem

Nem akarom elkiabálni, de tegnapelőtt óta újra azt érzem, szép az élet. Nincs kényszerfeladat, nincsenek elkellviselni emberek, nincs hányinger reggelente és nincs utálomazegészet hangulat. Ellenben van vidámság, vannak piciaprómosolytcsalók, újra van lelkesedés, és 3 napja csak úgy jönnek a szeretemdolgok. A megkönnyebbülés-érzés, a hóesés, a HunFestben rejlő új lehetőségek, a danisacousticcaféban, a szeretlekölelés, az ismét megszerzett piros-, és az ajándékba kapott fekete pengetők, a laptop megjavulás, hogy két cikkem 'felhasznált irodalom' lett egy szakdolgozatban és ne feledkezzünk meg az elmondhatatlanulboldogságos koncertről sem.

Ezek az apró dolgok épp elegek ahhoz, hogy újra önfeledten fetrengjek a hóban és angyalkát csináljak. Vagy lufikkal a kezemben szaladjak egy mezőn... :)

Vajon hogyan lehet megfelelni olyan embereknek, akikről tudom, hogy ha meg is történik, akkor sem mondják meg? Vajon hogyan lehet megfelelni olyan embereknek, akikről azt gondolom, nekik nem is lehet? Egyáltalán miért akarok megfelelni olyan embereknek, akikről tudom, hogy ez sosem sikerülhet? Vagy igazából nem is nekik akarok megfelelni? Csak szimplán magamnak azzal, hogy nekik megfelelek?
De miért is akarok megfelelni...?

Most épp annak, hogy valami olyan dolgot kelljen csinálnom, amitől konkrétan hányingerem van.
Fura, mert talán életemben először történik ilyen. Az iskola utáni programokat (tánc, ének, zene, stb.) szerettem. Az iskolát egy idő után szintén. Az első melómat a moziban, a másodikat a szerkesztőségben, de még azt a rövid, 3 hónapos művészeti sulisat is. Erre most itt van ez -amiről azt gondoltam, jó lesz, mert mégiscsak a szakmámban dolgozhatok ismét. Konkrétan utálom. Mert olyan feladatot is "rámerőltetnek", amit életemben nem próbáltam, nem szeretem és nem is megy.

Nyilván elkényeztetett az élet, hogy mindig csak olyan dolgokat csináltam, amik közel álltak kicsi szívemhez. Nyilván emiatt nem kellett szembesülnöm azzal, hogy valamiben nem vagyok jó. Nyilván ezért (is) nehéz feldolgozni a kudarcot. És valószínűleg ezért érzem folyton azt, hogy most semmi sem jó...

Amikor kisebb voltam, az egyik vágyam az volt, hogy egyszer egy koncerten felköszöntsön a zenekar. 27 évet kellett rá várnom, de megérte. Ráadásul nem is akármelyik zenekar tette meg ezt. Kowával az élén a Black-Out volt olyan cuki, hogy boldog szülinapot kívánt és megkaptam ajándékba a Szabadlábon című dalt, amelyik az egyik nagy kedvencem.

Az az érzés elmondhatatlan. Hogy ott, akkor, az a dal nem csak azért szólt nekem, mert úgy döntöttem, hanem mert tényleg így volt. :) Nem lehet elégszer megköszönni.

A koncert előtti "meglepi" buli legnagyobb és legaranyosabb meglepetése a torta volt. Ugyanis senki nem tudta, hogy idén anya hiányában nem lesz szülinapi tortám és ezt sikerült épp a torta átadás előtt elmesélnem a többieknek. Úgyhogy ők is örültek, hogy nem kicsit sikerült ezzel meglepni.
Az aranylemez és a metálvilla, a cukorkakarkötő, a gumicukor, a torta, a medálok, a rajzok és a lufinak álcázott vizibombák, amiket a Ros(e)allináimtól kaptam, plusz Mézitől és Vikitől, mind-mind elfoglalták megérdemelt helyeiket a lakásban, vagy a gyomromban. :)

Úgyhogy köszönet mindenkinek, sikerült überelni az eddigi legszebb szülinapomat. Remélem, még nincs vége és fokozható a dolog az évek múlásával. ;)

Igen, ma ilyen napom van.

Délben már a kiborulás szélén álltam, mert rohadt idegesítő volt, hogy azt éreztem, más szemében semmi látszata annak, amit egész délelőtt csináltam. És mivel a főnök valószínűleg tényleg így látta/gondolta, folyton újabb és újabb feladatokat adott. Igen, lehet, úgy tűnt, hogy fülhallgatóval a fejemen éppen a nagy büdös semmit viszem véghez, pedig nem. Amikor senkivel nem beszélgetek, amikor inni is elfelejtek - az evésről már ne is beszéljünk -, és le sem veszem a szemem a képernyőről, az azért jelent valamit. És nem azt, hogy csak úgy netezgetek. Gondoltam én... - persze megnézni változott-e valami az oldalon, az már luxus.

És nagy valószínűséggel az is jelent valamit, hogy időnként elgondolkozom azon, milyen ürüggyel kéne holnap itthon maradni.

Hogy szeretek-e ott dolgozni, ahol most vagyok? Nyilván...

Van az a pont, amikor a halálrojtosf@szára kívánom az összes munkatársam, mert míg nekem nyolcmilliárd feladatot adtak - amit persze képtelenség megcsinálni egy nap alatt, de én mégis megpróbálom -, addig ők vígan diskurálnak. És mindezt még fülhallgatóval is nehéz elviselni.

FCK!

Pici dolgok. Mosolytcsalók. Felvidítók. Szeretem ezeket az apróságokat. Azt viszont nem, hogy vannak emberek, akik annyira elfoglaltak, vagy annyira sötétnek látják az életüket, hogy ezeket nem veszik észre.

Az ezerszínben pompázó októberi faleveleket, a katicabogár-inváziót, az arcot melengető őszi napsugarakat, a séta közbeni 'csakúgy' mosolygást, a földön heverő, rugdosható gesztenyéket - amikről az iskolai gyűjtések jutnak eszünkbe -, az örömöt, hogy ilyenkor is van értelme a napszemüvegnek, hogy néha elég meleg van ahhoz, hogy lehúzott ablakkal vezessünk, és a mosolykényszert, mert az előtted haladó autó felkavarja az úton heverő faleveleket. Egy szép fotót, egy új, nagyon szíventaláló dalt, egy őszinte mosolyt, egy mindentelmondó pillantást, egy érintést.

Néha szeretnék az ilyen emberekkel pár napra "összenőni". Hogy ezeket megmutassam nekik. Hogy lássák. Hogy érezzék. Hogy örüljenek. Hogy értékeljék. Hogy ne legyen apró-lék...

Ez vagyok én. Szerinte. :)

- Mit gondoltál rólam, amikor először megláttál?
"Úgy szeretnék olyan vagány lenni, mint ő!"

- Különleges ismertetőjel?
Külsőleg: a tetoválás a válladon, és a gödröcskék az arcon. Belsőleg: vidámság, mindig mindenhol feltalálod magad, nagyon más vagy, mint aminek sokszor mutatod magad, blabla, jelenség vagy na! :)

- Rendkívüli tehetség?
A szavak forgatása, leginkább. :)

- Egy olyan dolog, amit imádok csinálni?
Tölcsért a kezedből, haha. :D Fesztiválozósdi, írni, inni, egy folyóparton ülve fröccsözve megváltani a világot, gitárzenét hallgatni egy füstös, bezárt kocsma pultjánál ülve, autóval repeszteni a semmi közepén, a menetszéllel borzoltatni a hajadat, miközben üvölt a zene és üvöltöd a szöveget, ilyesmik. :)

- Lázadó vagyok vagy a szabályokat követem?
Lázadsz a hülye szabályok ellen.

- Hogy definiálnál engem?
Koki. A legnagyobb női fesztivál-újságíró arc, akivel valaha is találkoztam. Egy saját útját járó, őszinte, vagány lány, akinek legalább akkora szíve van, mint amekkora a fal előtted. Téged nem lehet elmagyarázni, Téged meg kell ismerni! :)

 - Mi a kedvenc időtöltésem?
Rákkendroll. Így, ebben a formában.

- Mi a kedvenc úticélom?
Bármi, csak legyen fröccs, zene, jó társaság.

- Van zenei tehetségem?
A zenészekkel való kokettálás annak számít? :P

- Vezető vagyok vagy követő?
Vezető, de az a fajta, hogy senki nem veszi észre, hogy vezeted őket. :D

- Tettem valaha valamilyen hatást az életedre? Ha igen, mit?
Azt hiszem Te vagy az első, akivel őszintén el merek indulni az ÉLETbe.

- Melyik a személyiségem legjobb része?
Az egész egyben, úgy, ahogy van. Nem tudok semmit kiemelni.

Köszi, Roki. Imádom. :)

Néha nagyon tudom sajnálni, hogy már nem vagyok gyerek. És nem feltétlenül a "felnőttes" dolgok miatt. Ma találtam egy nagyon aranyos írást arról, mik azok a dolgok, amikre nem fognak emlékezni a mostani fiatalok. És szomorú lettem.
Mert amíg nekünk teljesen normális dolog volt hónapokat várni egy eredeti! kazettára, vagy napokat egy levél megérkezésére, addig ők másodpercek alatt letöltenek bármit és felháborodnak, ha 2 percen belül nem ér oda egy mail, amit küldtek. Pedig a várakozás izgalma... óriásijó dolog.

Szerettem, hogy ki kellett várnom, míg tesóm kinövi vagy megunja a zenekaros pólóit és lenyúlhatom. Vagy mikor ott ültem a magnó mellett és startra készen vártam a kedvenc számomat, hogy felvehessem. Persze a műsorvezető ötből ötször belebeszélt... kis hőbörgés után mindegy volt, hisz' büszke voltam, mert megszereztem.

Imádtam bejárni a boltokba, mert frissen őrölt kávé illat volt, szerettem telefonfülkéből telefonálni, ha lusta voltam hazamenni; rágós matricát/tetoválást gyűjteni, majd seftelni vele a suliban; napközisnek lenni, mert ott folyton ment az őrültködés; borzasztó grafikával ellátott lövöldözős játékokkal játszani; összeveszni tesómmal, hogy mikor ki ül a gép elé és mennyi időre; hogy minden bicajomat tőle örököltem; hogy csomó dolgon osztoznunk kellett és, hogy a szüleim nem tudtak felhívni 5 percenként, mégis nyugodtak voltak.

Igen, szerettem gyereknek lenni. Akkor, ott és úgy. Nem cserélném el semmiért.

"Némelykor bizonytalanság tölti be lelkünket, és éjjeli sétákra, bolyongásra csábít a csillagok fényében. A fiatalság folyton valami csodára vár. Ezért bolyong éjszaka szívesen, cél nélkül."

Megvan. Azt hiszem, ez az érzés vonatkozik most mindenre. A bizonytalanság. Csak az a baj, hogy ezen a séta sem segít. Talán ezért is nem tudok magammal mit kezdeni mostanában. Mert mindent képlékenynek érzek, nincs egy biztos pont, nincs egy dolog, amibe kapaszkodhatnék. Nincs semmi. Csak a 'lehet', a 'talán', a 'majd kiderül' és a 'nem biztos'. Ehhez jön a gondolkodást-gerjesztő egyedüllét, ami szintén nem nyújt megoldást.

A legszebb az egészben, hogy fogalmam sincs, mit kellene csinálnom, hogy ez elmúljon.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Viszont rájöttem egy-két dologra:

- Leginkább azért sajnálom, hogy már nem táncolok, mert akkor láttam a szüleim arcán utoljára azt, hogy igazán büszkék rám. Amikor a színpadról lenézve ezt látod, az semmivel nem hasonlítható össze. Ahogy az érzés is leírhatatlan.

- Nem szeretem, hogy bizonyos emberekkel csak akkor tudok beszélgetni, amikor ők akarnak.

- Rossz, hogy tudom, van olyan ember, akivel megcsinálhatnám a sajátos kis őrültségeimet, csak egyelőre "nincs kéznél".

ellenben

- Örülök, mert tudom, hogy kb. 2,5 hét múlva itthon lesz Zozzanat.

- Eldöntöttem, hogy véghezviszem azt, amit szeretnék. És úgy, ahogy szeretném.

- Nem adom fel a számomra fontos dolgokat.

 Igen, régen írtam. Jól látod, te, aki ezt olvasod. Bár mondhatnám azért, mert annyi jó dolog történt velem, hogy nem jutott eszembe. De nem. Nem ezért.

Gyanítom, mások is voltak már olyan helyzetben, hogy azt gondolták, ennél rosszabb már nem lehet és utána kiderült: dehogynem. Na, most velem is ez történt. Egy pontosan egy éve tervezett balatoni hétvége életem legszörnyűbb élményévé vált. Kiraboltak. Elvittek mindent, ami számomra fontos, pótolhatatlan és felbecsülhetetlen volt. Sosem gondoltam, hogy egy másodperc alatt ennyire értéktelenné válhatok. Egyik percben még vígan úszkálok kicsiny tengerünkben, a másikban pedig ülök és nézem a helyszínelő rendőröket. Senkinek nem kívánom ezt az érzést. Ja, de. Valakinek mégis. Azoknak, akik elvitték a dolgaimat.
Lőttek a melómnak, a hobbimnak és mindennek, ami azon a laptopon volt, plusz az összes lehetőségnek, amit az a fényképezőgép még rejtett magában. Ilyen hangulattal nem is akartam nekiindulni az év utolsó fesztjének, a SZINnek. De aztán rádöbbentem, az az egyetlen hely, ahova jelen esetben elmenekülhetek. Ha csak 4 napra is, de talán elfelejtem az egészet. Persze nem így lett, mert a koncertek nagyrészén eszembe jutott, milyen fasza képeket lehetne csinálni, vagy mikor Jesse azzal fogadott, hogy: "úúú, akkor lesznek szép képek?". Hát nem, nem lesznek. Ettől függetlenül életem egyik legjobb fesztiválján vagyok túl, imádtam minden percét és hatalmas erőt adott. Rokika (szül.: Szeszti) főleg. Azt hiszem, lett egy új barátom. :) Gyanítottam, hogy bírni fogom ezt a kishülyét, de abban a négy napban ez bebizonyosodott. Nem hiába született Roki és Koki eszméletlen kalandja.

Egyébként szar, mert nem látom Zozit, viszont már csak egy hónap és élőben nyomorgathatom halálra a MetalBaby-t. :) Minden egyes nap ki akarom b@szni a megmaradt asztali gépemet a zárt ablakon, mert annyira szar, miközben azon töröm a fejem, miért érdemeltem ezt. Talán sosem tudom meg, talán igen. Mindegy, túlélem. Túl kell élnem.
Azokkal az apró, mosolytcsaló dolgokkal nem is olyan nehéz, amiket ezután tapasztaltam. Rádöbbentem, hogy kik azok az emberek, akik azonnal ott vannak, ha kell. Akik rögtön tudják, mit kell mondani, hogy mosolyt csaljanak elkenődött ábrázatomra, akiknek tényleg fontos vagyok, mert minden eddigi ellenére rögtön segítenek. Így vagy úgy.
Sok megfejtés eszembe jutott a történés magyarázatára - mert ugye utálom, ha nem tudom, mi miért történik -, de arra jutottam, hogy most az egyszer talán nem kell megfejtenem. Egyszer úgyis rájövök. Addig meg nem érdemes a mindennapjaimat ennél is jobban elbaszni...

És szerencsére a mosolytcsaló dolgokból ezen a héten sincs hiány. Pedig még csak kedd van. Rádöbbenni arra, hogy egy olyan embernek fontos a véleményem, akiről eddig azt hittem, nem feltétlenül vesz komolyan: eszméletlen jó érzés. Hallani egy baráttól, hogy milyen jó, hogy vagyok neki: szintén.
Remélem, holnap is vár valami jó. Rám fér...

Annyi minden jár a fejemben. Jók és rosszak egyaránt. Azt sem tudom, hol kezdjem.

Szerdai, pénteki koncert rendben volt. Mint mindig. Ezen már meg sem lepődünk. :)

A szombati lány-, legénybúcsú szenzációs volt. Sejtettem, hogy ha kihagyom, egy életre sajnálni fogom. Most már biztos vagyok benne. Emberek, élmények, kérdések - melyekre nem számítottam, és végtelen jókedv.

Azonban van valami, amit nem értek. És nem is tudok hova tenni. Miért érdekel egy mondhatni "vadidegent" jobban, hogy mi van velem, mint egy olyan embert, aki állítólag a barátom? Miért önzőek az emberek és miért csak az a fontos, hogy velük mi történt? Miért várják el, hogy mindent meghallgassak, mikor pedig rólam van szó, elnémulnak? Miért vannak ilyen emberek körülöttem?

Nem, nem azt várom, hogy mindig mindenki rám figyeljen. De olyan nagy elvárás, hogy esetleg engem is meghallgasson valaki? Egy olyan valaki, akiről azt gondoltam, ez neki is természetes. Hogy ez nem esik nehezére.

Kezdem azt gondolni, hogy UFO vagyok és én látom rosszul a világot. Hogy rosszul működöm. Hogy velem van a baj...

Mostanában sokszor eszembe jut, hogy csak úgy, egyszerűen be kéne baszni magam mögött az ajtót...

Kezdem érteni azokat az embereket, akik az egyedüllét/rosszkedv elkergetése érdekében főznek. Ma én is ezt csináltam.

Eddignemlétezett-demostmárigen kaja - fasza lett.
Palacsinta (hozzá Csut eszméletlenfinom-sk baracklekvárja) - szintén. Azonnal csomómentesre elkevert tészta, csak a legelsőt rontottam el (mert feldobásnál félbehajtva esett le), viszont a kezem sikerült megégetni. De megérte. :)
Közben Top 250 hits of the 90's - tánc, ének, jobb kedv.

Ahogy azt egyszer apának mondtam:
"Ha nem figyelek oda, még a végén megtanulok főzni..." - és tényleg.