Float like a butterfly, sting like a bee...

"Az élet nem mese, történnek jó és rossz dolgok is, és csak rajtunk múlik, élünk-e a felkínált lehetőségekkel. Igen, mi döntjük el, hogyan alakítjuk a történetünket..."

"Fedezd fel, hogy hová sodródik felhőd; fedezd fel, de ne szólj bele. Engedj magadnak szabad utat. Akármerre sodor a szél - az a jó irány. Minden visszatér oda, ahonnan elindult. Ne harcolj, menj a széllel. Ne tégy gátat a folyód elé - ugorj bele. A tánc gyönyörű, olvadj bele egész lényeddel, ne maradjon ki semmi, ez a lényeg. Ne utasíts el semmit, mert különben sosem jössz rá, hogy ki vagy.
Fogadj el mindent - ez az igazi ima."

Van egy dal. Nagy kedvencem lett, bár semmi olyat nem ad, amitől szeretnem kéne. Mégis imádom.
Készülök valamire, amit igazából meg sem érdemel az, aki kapja, mégis úgy érzem, meg kell tennem.
Halogatok valamit, amit rohadtul nem kéne, mert nekem is jó lenne, mégis egyik napról a másikra tolom.
És akad még néhány ilyen dolog...

De fogalmam sincs, ez miért van. Mondja már meg valaki, hogy: Most akkor mi van??

"...Közel sem vagyok tökéletes. Hibáztam és hibázom. Adtam már mosolyt és könnyet is. Csalódtam és okoztam csalódást. Sokszor hittem annak, akinek nem kellett volna és elfordultam attól, akiben kellett volna hinnem. Szerettem és gyűlöltem, néha meggondolatlanul. Vártam, mikor már nem kellett volna és kapkodtam, mikor még várnom kellett volna. Voltam már túl türelmes, de ijesztően türelmetlen is, néha önző vagy túl megalkuvó. De ember vagyok!..."

Izgi hét volt, összefoglalom:

Hétfő este beújítottam kettő darab trashmetál zenekart; egyik chile-i, másik szicíliai. De aranyosak, és már biztosan tudják, hogy: No habla espanol.
Tibike még mindig jófej és ugyanúgy szeretjük a fröccsöt. Főleg vízparton, napsütésben.
Csütörtökön megalakult a (Hollywood) Ros(e)allina Tánccsoport, mert mi tudjuk és bizonyítottuk, hogy egy színházteremben is lehet tombolni még akkor is, ha a koncert eredetileg ülős. Emellett még mindig tartom, hogy élvezhető szarrá ázni egy oltári nagy viharban.
A pénteki fotózás természetesen lelkesedés és idő hiányában elmaradt.
Szombaton ARTjáróztunk egy jót, ahol a hideg ellenére is csúszott a fröccs, de legfőképpen a tenyeremnél nagyobb hús 3 (igen, jól érted: három) szem krumplival (mert ennyi járt hozzá).
Most pedig vasárnap van. Naggyon.

És egy kis plusz info:
Oda kell figyelnem, hogy mit kívánok. Mert csütörtökön egy kis, nyári elázásért fohászkodva kaptam egy óriási, tönkreázós vihart negyedórán belül, szombaton pedig a 'Csak egy picivel legyen hűvösebb' helyett melegítőfelsőben is fázok hőmérsékletet. Lakat a szájra, kicsilány...

 Létezhet, hogy egy bizonyos dologgal kapcsolatban pontosan ugyanannyi jó és rossz érzése van az embernek, és ezáltal már igazából nem is érez semmit?

Amikor tudod, hogy örülnöd kéne, nagyon, de emellett rosszérzést is kelt benned, nem kicsit. És mivel éppen egyensúlyban vannak, egyszerűen leginkább érzéstelen vagy. fura

Nem, most nem a bűvös sárkányról lesz szó. Sokkal inkább az elmúlt hétvégéről.
Az idei első, igazi fesztivál kipipálva. Ugyan voltak dolgok a PaFe-n, amivel nem voltam kibékülve, de sok olyan is volt, ami ezeket feledtette.

Például a bodzafröccs, ami nálam az idei nyár feszt-italává vált. Meg az ismerős arcok. Meg az ismeretlenek, akik vagy ismerősökké avanzsáltak, vagy nem. Mint a srác, aki minden előzmény és utózmány (wtf?) nélkül odajött és egyszerűen csak közölte, hogy: "Te vagy a fesztivál leggyönyörűbb, agresszívnak kinéző metálos lánya." Majd elment. Meg azok, akikkel az általam ismert 2 azaz kettő darab Kipu számra őrjöngtem a koncerten. De ilyen volt a Jager sátornál fejemenpohárraltáncolás is. Meg a hidegvízzel hajmosás - ami abban a hőségben naggyon üdítő volt. És persze az összes koncert, plusz maga a fesztivál-lét, ezekkel az aprómosolytcsalókkal.

Vagyis: "Szép volt, jó volt, köszönöm, ennyi."

Csak jönnek azért ezek az aprómosolytcsalók. :) Most is jött egy.

Mennyire normális az, hogy az embert egy olyan ismerőse hívja meg a leánybúcsújára, akivel mindösszesen egyszer találkozott??
Velem ugyanis most ez történt. Még tavaly karácsonykor ismerkedtünk meg egy koncerten. Azóta nem is találkoztunk. Mert egyébként Dublinban élnek. Azóta viszont fb-on tartjuk a kapcsolatot. És lám, most meg lettem hívva a buliba. És ez jó. Nagyon jó. :)

örömhegyek

Emellett szabadkezet kaptam egy hunfestes ügyben, amit rettentően élvezek. És nem mellesleg Tibi eljön a koncertre. Örülök, mert régen láttam...

Fura felfedezést tettem tegnap. Mégpedig, hogy szeretem a kábszeres filmeket. Nagyon. Vagyis igazából ezt eddig is tudtam, csak mikor a facebookon szembesültem azzal, hogy a kedvenc filmjeim közül az első 5-ből 4 drogos film, kicsit mégis meglepődtem.

Ez persze nem azt jelenti, hogy hajlamom van rá. Sőt. Nálam pont az ellenkezőjét. Mert valljuk be, egy Trainspotting vagy az Egy kosaras naplója nem igazán azt mutatja be, milyen szép is az élet, ha drogozol. Amikor látod, hogy milyen szintre tud süllyedni egy ember a szükséglete, a függősége miatt...hát az nem épp egy leányálom. Ettől függetlenül mégis valami megfoghatatlan vonzalom köt az ilyen filmekhez. Legyen az mozifilm, dokumentumfilm, bármi. Ezek azok a filmek, amiket csak egyedül tudok élvezni (a pszichothrillerek mellett). Csöndben. Figyelve. Elmélyülve.

Nekem erre van szükségem... 

Ma ilyen nap van...

 Vannak ezek a pici dolgok. Amik nekem hatalmasak. És most nincs Anya, akinek rögtön elmesélhetem. De van blog, ahol leírhatom. Bár ez azért nem ugyanaz. Talán van olyan ember is, akinek elmesélhetném. De ez még nem biztos...

Az egyik ilyen dolog, hogy lesz maflás pólóm. Ez azért nagy szám, mert nem én rendeltem. A srác, aki csinálja őket, na, ő keresett meg, hogy a legújabbat szeretné, ha hordanám. :) És lesznek róla képek is. Mert az mégiscsak úgy az igazi. (ha elkészülnek, megmutatom)

A másik ilyen, hogy jövőhéten beindul a feszt-szezon. Már vártam. Nagyon. Első állomás: Várpalota, PaFe.

Aztán ismételten jött egy like egy olyan zenésztől, aki ritkán szokott. Nagyon. És most mégis megtette. Megint.

Kiderült, hogy bizonyos dolgokra, helyzetekre nem úgy reagálok, ahogy azt eddig gondoltam. Hanem sokkal jobban. Mert, ha egy barátnőm elmegy egy olyan buliba, ahova én is naggyon szívesen mentem volna, csak nem sikerült és ő jóformán egész este arról "áradozik", milyen fasza, azt hittem, majd elönt a féltékenység. Ennek ellenére tök boldog voltam, hogy ennyire jól érzi magát, és valahol örültem is neki, hogy nem voltam ott. Mert így bebizonyosodott, hogy: nincs háton felkapaszkodás. :)

Plusz vannak még ilyen-olyan dolgok, amiken sokat jár az agyam...

Azt hittem, könnyebb lesz ezt az egyedüllétet megszokni. De úgy tűnik, nem. Legalábbis, mikor itthon ülök, egyedül, mindig erre jutok. De jön a nyár, a rengeteg program, fesztivál, meló, az majd eltereli a figyelmemet. És közben úgysem leszek egyedül.

Először is: Zolikának üzenem, hogy: igen, megvolt. Ez először papíron született meg. Tollal. :)

Másodszor pedig: szintén neki, hogy: igazad volt. Már megint. A tegnap este bebizonyította, hogy jó, hogy ott vagyok. Hogy jó, hogy vagyok.
Egyébként is jó napom volt, de az estével együtt volt kerek. Akik számítanak, azok most is ott vannak és ha esetleg épp nem, attól nem kell egyből a legrosszabbra gondolni. Mert akik szeretnek, akiknek fontos vagyok, azok folyamatosan így éreznek, csak közben élik az életüket. Ahogyan én is.

Vagyis: ha egy ideig nem beszélünk, attól még nem felejtettek el. Csak épp más dolguk is van. És ez így van jól. :)

Megint volt kávézás. Megint mondott okosakat. És megint meggyőzött.
Mint általában...

Mert tényleg nem most kéne "eltűnnöm". Kellenek az impulzosok, a visszaigazolólájkok, a hozzászólások, amiktől úgy érezhetem, jó, hogy ott vagyok. Jó, hogy vagyok. Plusz: én így vagyok én.
Viszont azt is mondta, hogy gondolkozzak el azon, hány ember keresett meg vagy kérdezte meg, miért is offolódtam.

A lényeg, hogy ő mindig ott van, mindig kérdez, mindig mond lélekhelyretevőt és ha kell, seggbe is billent. És utána mindig írok. Ezért lesz egy közös blogunk. Mert ezt is megbeszéltük. Hogy kell. Neki is, nekem is.

Mert ő ihlet engem, én pedig őt:

...és a mai (előző) bejegyzésem mellé sikerült kifognom az éppenideillő filmet a tvben - ahol a gépek az emberek ellen fordulnak.

Meglepődünk? Nem hiszem...

Amikor egyik nap arra ébredtem, hogy az emberek nagytöbbségével online tartom a kapcsolatot, elegem lett. Persze, tudom, 2011-et írunk, ez nem nagy szám, ráadásul, akik távol vannak tőlem, azokkal jóformán csak így tudok beszélni. De valahogy mégsem érzem jónak. Most nem.
Elgondolkodtam, vajon hány embernek jutnék eszébe akkor is, ha nem lát nap, mint nap a facebookon, gmailen, msnen vagy skype-on. Plusz: miért is kell hangulatokat, érzéseket, gondolatokat megosztani többszáz emberrel akár naponta többször is?
Nem elég, hogy az elmúlt x évben az onlineolódásról szólt a munkám, mára az életem is ez lett. Likeok, postok, videó-, képmegosztás - tényleg ilyen az átlagos mindennap? Valóban így "normális" tudatni a barátainkkal, ismerőseinkkel, mi van velünk, hogy vagyunk?
Hát köszi, de most inkább nem. Ha el akarok valamit mondani, inkább felemelem a telefont. Remélem lesznek még páran, akik ugyanígy gondolják...

(Igen, most mindenki jöhet azzal, hogy akkor a f@sznak írok blogot a neten. Miért épp itt írom le, amit gondolok, hisz' ez sem különb a fentemlítetteknél. De ez azért más. Ezt csak az olvassa, akit érdekel. Nem tolom boldog-boldogtalan arcába kicsiny lelkem gondját-baját, ha kíváncsi rá, ha nem. És ha már anno elkezdtem, nem fogom abbahagyni. Ha pedig senki nem olvasná, azzal sincs semmi gond. Igazából úgyis magamnak írom. Mert néha jó kiírni a dolgokat.
Nekem a blogom a pszichomókusom. :))

 "...neked kéne vagy 2 hét elvonulás a világtól. mindenféle külső hatásoktól mentes helyen
- esélyem sincs ilyenre, az a durva...
- tudom, pedig elmennék veled. hogy, ha beszélgetni akarsz, kéznél legyek. én lennék a girl in the box. ha kellek, előveszel, ha már nem, visszatehetsz. és fel sem tűnne, hogy ott vagyok..."

Elkezdődött. A fesztiválszezont nyitó buli megvolt: szerda-csüt.-péntek - eFeN, Eger.

Fotók tömkelege (szerintem egyre jobbak), ellopott Press Pass (szerintem fel sem tűnik), csuklón hagyott karszalagok (egy darabig maradnak is), emellett régi emlékek, el nem felejtett barátok és persze új élmények.
Ha nem csak az oda-visszaúton lett volna nyári idő, talán még jobban éreztem volna magam. Ettől függetlenül szenzációs volt az egész.

Pénteken azonban folytatódott a meló, mert este ismét koncert volt. Szóval pihenés kilőve, hajti-pajti tovább. Szombat szintén meló: egész nap, szabadban, napsütésben, melegben. Eredmény: lepirult arc, váll, lábszár. De nem baj, mert legalább kicsit úgy érzem, itt a nyár. Ma sem lustultam többet, mert valakinek főzni, mosni, takarítani is kell...

És most itt ülök fáradtan, de élményekkel tele; egyedül (hogy végre pihenhessek), de kicsit mégis elhagyatottan.

Jó lenne valakihez szólni... 

Az első olyan alkalom, amikor nincs kinek orgonát lopni. Pedig kiskorom óta minden évben megtettem. Ez nálam már hagyomány.
Bár ez idén megszakadni látszik, ettől függetlenül:

Boldog Napot Neked, Anya! :)

 Day 30 - A picture of someone you miss

 Day 29 - A picture that can always make you smile

 Day 28 - A picture of something you're afraid of

Day 27 - A picture of yourself and a family member

Mert az én nagy, és okos bátyám megtörli a számat evés után. :D

 Day 26 - A picture of something that means a lot to you

Ööö... és, ha sok olyan dolog van??

 Day 25 - A picture of your day

Állandóan csak a meló és a gép...

 Day 24 - A picture of something you wish you could change

Elég sok mindent...