Akik hébe-hóba nézegetik a blogom, emlékezhetnek a "kisfijam"ra. (I hate sandcastles:)) Nem sokkal később megleltem azt a kislányt, aki akár a nővére is lehetne. De most megtaláltam (vagyis Csut találta), a leendő kislányomat, amilyet tényleg szeretnék! :D
Íme:
Tündéri! :) 
Ez a nap is úgy indult, mint a többi... Ja, mégsem. Smsek tömkelege jött már kora reggeltől. De nem bántam. Sőt örültem neki, mert jólesett, hogy ennyien gondolnak rám.
Átugrom azt a részt, hogy mivel szórakoztattam magam egész nap, mert az nem fontos. Viszont az este. Az már sokkal inkább...
Nyugisan iszogattam a srácokkal várva a többieket, mikor megjelentek a csajok, hogy most azonnal öltözzek, a zsákot húzzam a fejemre és kussoljak. (mindezt azon a helyen, ahol az asztalok le voltak foglalva egész estére) Nem tudtam mást tenni, belementem. Kicsi autókázás, miközben az első gondolatom, hogy biztos gurulunk egy kört és visszamegyünk. Huhh, jó vicc.
Aztán a kocsiajtó nyílik: szállj ki - mondták. Két oldalamon a két drágalátos barátnőm, szemből meg csak a vakuvillanást észlelem. (kössz Norbus a sztárfotót:D) Ismét ajtó, lekerül a fejemről a csodazsák, erre ott állnak a tüzijátékos, 25ös gyertyás és nem mellékesen a világ legszebb tortája körül a sötétben. Ők. Igen, mindannyian (csak Kriszti hiányzott). Akiket a legjobban szeretek. A barátaim.
Ismét gyors villanás az agyban: sírjak vagy nevessek? A választ végig sem kellett gondolnom, mert egyértelmű volt. 25dolláros vigyorral az arcomon álltam és gyönyörködtem benne. Bennük.
A falon lufik, Boldog Szülinapot Zsófi! felirat, és tündéri papírtányérkák az asztalon. Életem legszebb perceit éltem át akkor. Miközben elfújtam a gyertyát, az örömtől kívánni sem tudtam, mert nem jutott eszembe semmi. De azt hiszem nem is kellett. Bőven elég, hogy ők vannak nekem. Hogy ŐK a barátaim. Köszönöm...
Szolgálati közlemény: Norbus lemaradt a képről, de igazoltan hiányzott!! :)
Csutinak külön köszönet a sajátkezűleg elkészített marcipán mintáért! Imádtam! :)
.jpg)
"Életének valamennyi szakaszában lassan-lassan átalakul az ember, míg végül rádöbben, hogy nehéz visszaemlékeznie és korábbi énjeire ráismernie. Ily módon szakaszaival az élet is olyan, mint az újra meg újra születés, és minden szakasz kezdete hirtelen ugrás a szakadék fölött, amely mögöttünk tátong áthidalhatatlanul, úgyhogy nincs többé visszatérés abba, ami már elmúlt..."
Ide is eljutottam...
Egy vodka-energiaital mámorában töltött meccsésgrészklinikanézés után pattant ki a nagy ötlet ivócimborám agyából: csináljunk vacsicsatát.
Az ötlet szép és jó, ráadásul nem ő az első, akivel már gondoltunk erre. Szerény személyem az esélytelenek nyugalmával indulna eme csodás versengésben (annak ellenére, hogy ma egy eszméletlen görög rakottkrumplit hoztam össze - legalábbis szerinte, mert evett belőle), mégis hajlok rá, hogy megcsináljuk. Tény, hogy operatőrünk még nincs - bár nálam esélyes (ennyi előnyöm van), hogy a kutya lesz az, hátára kötött kamerával :P -, fogalmunk sincs, hogy mi értelme van a baromkodáson kívül, de arra biztos jó, hogy együtt legyünk és terrorizáljuk egymást a különböző alkotásokkal. Nem utolsó sorban magunkat ismerve a folytonos röhögés is garantált. Sztárvendégeink ugyan nem lesznek, sőt a tévében sem leszünk benne, de mindettől függetlenül az élmény a miénk marad. Egy életre. :)
Szóval gyerekek, csatára fel, győzzön a jobbik. Vagy, aki életben marad... :P
Pedig nem is kéne annak lennie. Sütött a nap, sétáltam, közben zenét hallgattam. Csak hideg volt. De ha süt a nap, azt sem bánom. Erre most itt ülök és mindenféle szomorú (vagy nem) zenét hallgatok. Néha kicsit rossz egyedül élni. Persze többször jó, mint rossz. De most kicsit az. Mert hideg van, és olyankor nincs túl jó kedvem. És már sötét is van. Korán. :(
Viszont most kérdezte meg, hogy - idézem -: mit szeretnél szülcsinapcsidra? - tudja, hogy kivagyok ettől a szótól. :)
Annyira már nem is szomorú ez a vasárnap... :)
"Eljön az idő, amikor minden kijárat lezárul, mintha viasszal tapasztanák be. Ülsz a szobádban, a testedben érzed a szúró fájdalmat, ami összeszorítja a torkodat és veszélyes kis könnyzacskókká préselődik a szemed mögött. Egy szó, egyetlen mozdulat és mindaz, ami felgyülemlett benned - elmérgesedett harag, elüszkösödött féltékenység, teljesíthetetlen vágyak - kirobban belőled dühös, tehetetlen könnyekben, zavart zokogásban és hüppögésben, és mindez nem is szól senkinek. Nincs kar, hogy átöleljen, nincs hang, hogy azt mondja: jó, jó. Aludj és felejtsd el. - Nem, nem. Ebben a szörnyű, új függetlenségben a veszedelmes, intő fájdalmat érzed, a kevés alvás és a túlfeszített idegek játékát és azt a sejtést, hogy ezúttal a kártyákat ellened rakták, és a halom egyre nő. Kijárat kell és mindet plomba zárja. Éjjel-nappal a magad csinálta sötét, szűk börtönben élsz..."
Promise
Ahogy sötétedik, úgy emelkedik a hangulat is, egyfolytában azon gondolkodom, kire is emlékeztet, aztán egyszerre beugrik, a monológja közepén ki is mondom hangosan, Pink, rámnéz, és azt mondja, igen, szeretem, de miért, semmiért, csak úgy, válaszolom, majd folytatódik az este, szinte véletlenül ülünk egymás mellé, aztán már egymás felé fordulunk, közben le kell kapcsolni a fényeket, mert késő van, és zavarjuk a többi táborlakót, már csak a gyertyák égnek, az asztaltársaság szépen eltünedezik, annyira még nem fogyott sok vörös, hogy ne halljam, hogy az egyik srác még maradni akar, de egy józanabb lány finoman azt mondja neki, hogy gyere, mi itt most feleslegesek vagyunk, és akkor elalszik az utolsó gyertya, nagyon lassan veszem már a levegőt, már alig beszélünk, csak egyre közelebb ülünk, aztán hirtelen lemegyünk a stégre, folyópart, békák, csillagok, heverünk egymás mellett, megmutassam a tetoválásaimat, kérdezi egyszerre, egy a csuklón, egy a tarkón, egy a lapockán, egy a derékon, és minden olyan, mint egy filmben, csak a folytatás nem, mert nem fordulunk át, szó szerint sem, de maradunk még kicsit, majd hazasétálunk, szóval nem történik semmi, amit emlékkönyvbe lehetne írni, de így is átszínezi azt a várost, azt a nyarat. És persze Pinket. Nem rózsaszínre.
Ezt is köszönöm! :)
Nem is tudom, mióta ismerem. Két éve? Három? És összesen max. kétszer találkoztunk. Mégis minden fontos dolgot tud rólam. Sőt. Néhány dolgot neki mondok el először. Pedig csak smsezünk, meg e-mailezünk. De jó.
Egyébként pasi. Felesége van. És két gyereke is. De újságíró. Nagyon jól ír és azon a nyáron ott ültünk a vízparton és beszélgettünk. Ott dőlt el minden. Csak mi nem. :P Viszont meghatározó volt.
Azóta méginkább tudom, hogy nem kell ok, hogy ki, miért, hol, hányszor... A lényeg, hogy van. Valaki, valamiért.
Köszi! :)
"Mindannyian keresünk valakit, azt a különleges személyt, aki majd megadja azt, ami hiányzik az életünkből. Valakit, aki képes társaságot nyújtani, vagy segítséget, vagy biztonságot, és néha ha nagyon keressük megtaláljuk azt, aki képes mindhármat nyújtani. Igen, mindannyian keresünk valakit és ha nem találjuk, csak remélhetjük, hogy ő talál meg minket..."
“Furcsa, ahogy az idő az ember fölött tovamegy. Események, emberek, gondolatok jönnek és mennek, érzések hullámzanak az ember lelkén keresztül, aztán egy idő múlva nem marad belőlük semmi. Elkallódnak szerte az életben, mint apró haszontalan holmik a házban. Itt-ott valami leszakad az emberből, valami láthatatlan kis lelki cafat, odaakad egy ajtókilincshez, egy-egy ablakpárkányhoz, rozoga padlóhoz, keskeny sétaúthoz. Az ilyeneket emlékeknek nevezzük, tiszteljük őket hosszabb-rövidebb ideig, aszerint hogy mekkora bennünk a romantika. Aztán szépen és észrevétlenül végképpen elmaradnak mellőlünk, mint halkszavú régi barátok, vagy mint az élet, aki velünk indult s valahol egyszer lemaradt.”
És vannak azok a dolgok, melyeket mi magunk akarunk eltüntetni. Mi magunk igyekszünk láthatatlanná tenni. Megnemtörténtté nem tudjuk, hisz megtörténtek. De néha eljön az az idő, mikor valakit vagy valamit ki kell löknünk az életünkből. Nem foglalkozni vele, nem keresni, nem beszélni vele, nem látni. És lehetőleg nem tudni róla semmit.
Vagy mi válunk láthatatlanná vagy azt a bizonyost tesszük azzá. A döntés a miénk...
Ugye nem csak nekem egyértelmű, hogy kikről szól? :P
...Egyébként meg mindig is imádtam ott lakni, ott voltam igazán önmagam, nem is lennék egyedül, mert "hagytam" ott barátokat és amúgy is. Úgy érzem, el kell innen mennem. Imádom a családomat, a legjobb barátaimat is sajnos itt kéne hagynom, de most az az érzésem, semmi más nem tudná kicsi lelkemet a helyére rakni. Sosem voltam az az egyhelyben ülő-típus. Mindig jöttem-mentem, sehol nem voltam huzamosabb ideig. Engem ez éltet, ettől vagyok olyan, amilyen, de leginkább ettől és/vagy ekkor vagyok igazán boldog. Vagyis lennék. Mert most nem vagyok az. Vagyis leszek. Mert megyek. Mert mennem kell...
... Csak ül velem szemben, egy hangja sincs, egyszerűen csak néz. Mintha várná, hogy mondjak valamit. Olyan szemei vannak, hogy az valami hihetetlen. Minden egyértelműen kiolvasható belőlük. Látja rajtam, hogy nem vagyok jól... Tudja, hogy változtatnom kell, mert csak lefelé tartok... Érzi, hogy nem vagyok önmagam... És ezek a szemek... Mindig bíztatnak. Mert ő az egyetlen, aki bárhová, bármikor velem jönne. Mert neki én vagyok a legfontosabb.
Ő Gonzo, a kiskutyám. :) ...
Csak egyszer fekhetnék a tűje alá... :P ...a legszebb tetoválás az enyém lenne!
Imádom!
Állítólag: ...Jelenleg hullámvölgyben vagy, de szerencsére ez az állapot már nem tart sokáig. Tedd félre a vádaskodást, az önmarcangolást és igyekezz összeszedni magad, hiszen pozitív változások előtt állsz. Figyelj a karrieredre, hisz a sors komoly lehetőséget tartogat számodra. Járj nyitott szemmel, ez az idő alkalmas jövőd új mederbe terelésére. Szerelmi téren azonban nem várható rövid időn belül változás...
ÁMEN! :)
Most már tényleg. Kellenek a változások. Ha rosszak azért, ha jók, akkor meg azért. Vannak mostanában ilyenek is, olyanok is. De most csak a jókkal foglalkozom. :)
Két napja rákattantam arra, hogy átrendezem kicsi lakásomat. Ma megtettem. Bömbölő zene mellett, csak ide-oda tologattam a bútorokat, de végül megtaláltam a helyüket. Azokat, ahol végre tényleg a helyükön vannak. Az előbb, mikor felálltam, hogy igyak valamit, szétnéztem és végre otthon éreztem magam. Még egy-két apróság hiányzik, de egyébként most tényleg jó. Otthonos. Nekem tetszik. A többi meg (mint általában) nem érdekel.
Már tényleg szeretek itt lakni. Így itt lakni.
Most értem haza, a hócipőm tele, sok dolgon gondolkodom. És még a fészbúk is megmondta, hogy csak 36%-os a szerencsém ma. Veszem észre... :S
... Képzeljük el, hogy valakinek húsz éven keresztül be van csukva a szeme. Vagy tíz. Ha egyszer csak egy pirinyót kinyitja, az mennyire fog fájni! Tehát a vak ember első lépése annak elfogadása, hogy a szemkinyitás kibaszottul fog fájni. Nem picit, hanem be fog hugyozni a fájdalomtól.
Azonban itt keletkezik az egyik probléma. Mi van akkor, ha az illető konfliktuskerülő, és fél a kudarctól? Egyértelműen nem fogja merni kinyitni a szemét. Mert fél a fájdalomtól is. De ha fél a fájdalomtól, akkor hogy fog belevágni valami új dologba? Mert ez nagyon új helyzet lesz, legfőképpen ismeretlen, ami akár kudarccal is járhat. Továbbá, ha fél a fájdalomtól, akkor el is akarja felejteni mindazt, amit újra és újra át fog élni!
Hát, így kezdődik a szemkinyitás... Egyrészt nagyon fáj, mert vakító a fény, másrészt jönnek a felismerések, hogy: "Úristen, mennyi időt elszúrtam!"
Honnan jön az energia? Milyen erő viszi mégis keresztül ezeket az embereket, akik így döntenek? Azt hiszem, az a vágy, hogy tudjanak szabadon levegőt venni. Vakon egy ember úgy lélegzik, hogy a mellkasán mázsányi kő hever. Amikor szabaddá válik, akkor a kövek lekerülnek. Valójában nem arra születtünk, hgoy szenvedjünk, így a fájdalom megléte ösztökél arra, hogy ezt megszüntessük, vagy feladjuk. Az az ember, aki nem mer szembenézni a fájdalommal, az azt mondja, hogy a Csernus egy fasz, egy agresszív, szadista állat. ..."
